Valóban annyira rossz uralkodó volt a Robin Hood-legenda János királya?
2020. június 2. 16:04 Múlt-kor
A nevét több mint 800 éve a modern jogállamok felé tett egyik első lépésnek tekinthető Magna Cartával a történelembe beleíró I. (Földnélküli) János angol király (ur. 1199-1216) neve az emberek többsége számára a Robin Hood-legenda antagonistájaként ismerős. A klasszikus igazságtalan zsarnok képéről azt hinné az ember, hogy aligha felelhet meg a történelmi valóságnak, és hogy a bárók által korlátlan hatalma egy részének feladására kényszerített király karaktergyilkosság áldozata lett.
Igazságtalan források?
A 20. század folyamán számos történész adott hangot azon véleménynek, miszerint János uralkodóként vallott kudarcai a balszerencsének köszönhetők, jelleme pedig korántsem volt „gonosz”. Meglepő módon azonban a kor szaktekintélyei egyetértenek abban, hogy Jánossal még a népszerű legenda is gyengéden bánik – egy meglehetősen alkalmatlan, ellenben sértődékeny és bosszúálló uralkodóról van szó.
A szigetország egyetlen János nevű királya a Robin Hood-legenda legkorábbi ismert változataiban egyáltalán nem szerepel – a 16. században tűnik fel először, betoldásának pedig nincsen különösebb látható oka, azon kívül, hogy az ország talán legrosszabb emlékű királyához kössék a már évszázadok óta ismert történetet.
Kegyetlensége nem ismert határokat
János király saját korának mércéje szerint is is rendkívül kegyetlen uralkodónak számított. Az európai középkort okkal tartja az utókor a brutalitás korának – Angliában a királyi erdőben egy őz elejtése például büntethető volt megvakítással, kiheréléssel vagy akár halállal is.
A kegyetlenkedés nem állt meg az igazságszolgáltatásnál: a feudális belviszályok miatt gyakran szinte folyamatosak voltak a kisebb-nagyobb harcok egy-egy országon belül is, és a hatalomra törő nagybirtokosok igyekeztek minél elrettentőbb módon leszámolni ellenségeikkel.
Azonban habár a késő középkorra – amikor a híres rózsák háborúja néven ismert polgárháború zajlott a szigetországban – a hadviselés bonyolult, „lovagias” szabályrendszere egyre inkább teret adott a kora újkorra jellemző totális erőszaknak, a 12-13. századra még nagyon is jellemző volt, hogy a fontos, arisztokrata személyek viszonylagos biztonságban érezhették magukat a harcmezőn.
A lovagiasság szabályai szinte mindenben szabályozták a megadást és a foglyok ejtését, beleértve a velük való bánásmódot is. A gazdag urak, de még az uralkodók is bízhattak abban, hogy ellenségüknek fontosabb a minél nagyobb váltságdíj kicsikarása, mint hogy végezzenek velük.
Jól mutatja a nemesség biztonságát, hogy bár az 1066 előtti angolszász korban és a rózsák háborúját követően is rendre meggyilkolták egymást a harcmezőn és a fogságban is, 1076 és 1306 között egyetlen angol earl sem halt erőszakos halált.
János király rendszeresen semmibe vette e tabut. Egyik leghírhedtebb tette volt unokaöccse és riválisa, Bretagne-i Artúr „eltűnésének” megszervezése – a rokon vitatta János örökösödési jogát.
Artúr sorsát Shakespeare János király című drámája tette igazán híressé: miután János emberei elfogják és megvakítással fenyegetik, az unokaöcs szökés közben a halálba zuhan börtöne ablakából. Ahogy a későbbi évszázadokban, sokan sejtették akkoriban is a királyt a különös haláleset mögött.
Artúr azonban csupán a leghíresebb volt János áldozatai közül. Unokaöccsével együtt annak több száz lovagját is foglyul ejtette 1202-ben. A lovagok arra számítottak, tisztességes fogságban várhatják meg a belháború végét, a király azonban közülük 22-t elvitetett a Dorset megyei Corfe várába, ahol a tömlöcben haltak éhen. A példátlan kegyetlenséget János „büntetésnek” szánta a lovagok rokonainak, amiért továbbra is harcoltak ellene.
János király igen kedvelt módszerének bizonyult az éhhalál: egyre több hatalomhoz jutó korábbi kegyence, William de Braose feleségével és egyik fiával is így végzett 1210-ben – részben azért is, mert a feleség nem titkolta, hogy a királyt tartotta Bretagne-i Artúr gyilkosának.
A védtelen családdal való brutális elbánás megdöbbentette egész Anglia nemességét, ami nem akadályozta Jánost abban, hogy később is fenyegetőzzön vele: miután a Magna Carta pontjainak be nem tartása miatt a bárók ismét fellázadtak, János többüket azzal bírta jobb belátásra, hogy kilátásba helyezte foglyul ejtett társaik éheztetését.
A William Marshal históriája néven ismert dokumentum 13. századi szerzője szerint „foglyait oly borzasztó módon, és oly nyomorult körülmények közt tartotta, hogy azt méltatlannak és szégyenteljesnek látta körülötte mind, aki tanúja volt e kegyetlenségeknek.”
Támogasd a 
szerkesztőségét!
