1946 nyarára olyan értéktelenné vált a pengő, hogy az utcán hajították el a bankjegyeket

2020. január 1. 09:19 MTI

A magyar gazdaság újjáépítésének, bekapcsolódásának a nemzetközi gazdaság vérkeringésébe feltétele volt a stabil nemzeti valuta. Az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből fennmaradt korona a háború és utána a belpolitikai válság miatt rohamosan veszített értékéből. Felváltása az új pénznemmel Bethlen István miniszterelnök stabilizációs programjának egyik legfontosabb lépése volt, amelynek alapjául nagyrészt a Népszövetségtől kapott kölcsön szolgált.

Az új valuta bevezetését gondos előkészületek előzték meg: 1924-ben életre hívták a Magyar Nemzeti Bankot, amely az új pénz bevezetésének folyamatát is felügyelte. A törvényhozás 1925-ben fogadta el a XXXV. törvénycikket (A pengőérték megállapításáról és az ezzel összefüggő rendelkezésekről), amely kimondta, hogy a korona helyébe lépő új fizetési eszköz 1927. január 1-jétől a pengő, amellyel a gyakorlatban már 1926. december 26-tól lehetett fizetni.

Egy pengő 100 fillérből állt, értéke 12 500 papírkoronának felelt meg. Egy kilogramm finom arany 3800 pengőt ért, bár a pengő aranypénz formájában soha nem került forgalomba (csak emlékérmét bocsátottak ki). Bevezetésekor a legnagyobb címlet a 100 pengős volt. Egy amerikai dollár 5,7, egy birodalmi német márka 1,3, egy osztrák schilling 0,8 pengőt ért. (A “pengő” korábban nemesfém pénzt jelentett, amely pengő hangot adott, ha kemény tárgyhoz ütötték. Az 1858-ig forgalomban lévő pengőforintot ezüstből verték.)

Balogh Béla Havi 200 fix című 1936-os filmjének slágerré vált, még ma is gyakran felcsendülő betétdala így kezdődik: “Havi 200 pengő fixszel, ma egy ember könnyen viccel.” S valóban, a kétszáz pengős fizetés még akkoriban is kimondottan jónak számított. Az új pénz népszerűségében a külcsín is szerepet játszott: az első bankjegyek kivitelezésükben még a dollárt, képi megoldásaikban a korona hagyományait követték. A pengő arculata az 1930-as években színre lépő új nemzedékkel változott meg: Horváth Endre munkái már a magyar bankjegygrafika önálló arculatát képviselték, rajzai iskolát teremtettek, a magyar bankjegytervezés az ő munkásságával bontakozott ki igazán.

Az új fizetőeszköz beváltotta a hozzá fűzött vérmes reményeket, a töretlen konjunktúra és a stabilizáló erő egészen a nagy gazdasági világválság 1933-as kipattanásáig tartott. A nemzetközi pénzügyi összeomlás nyomán azonban a pengő veszíteni kezdett értékéből. A második világháború alatt és után súlyosbodott a helyzet, 1946 nyarára pedig szomorú világrekordot jelentő hiperinfláció alakult ki. A pengő elértéktelenedésének kiváltó okai között mindenképpen megemlítendők a háborús kiadások, a meglazult költségvetési fegyelem, a háborús pusztítások, a Vörös Hadsereg fedezet nélküli hadipénz-kibocsátása, a háború utáni (mesterségesen is gerjesztett) áruhiány. Az államnak nem voltak bevételei, a forgalomban lévő pénznek nem volt fedezete, a gazdaság működésképtelenné vált.

A történelemben többször volt példa hiperinflációra, először a Római Birodalomban jegyezték fel a pénzromlás e súlyos válfaját, majd az első világháború után Németországban alakult ki ez az öngerjesztő jelenség. A pengő kudarcához és romlásának mértékéhez viszont egyik történelmi példa sem mérhető: a forint bevezetésekor, 1946. augusztus 1-jén 1 forint 400 ezer kvadrillió pengővel, vagy 200 millió adópengővel (amelyet a névérték csökkentése, denominálása érdekében vezettek be) volt egyenlő.

Az árszínvonal emelkedése ekkor már 11 óra alatt haladta meg az ötven százalékot, ezt a rekordot csak 2008-ban “döntötte meg” Zimbabwe. Az egykor sikeres nemzeti valuta értékének devalválódását jelezte az is, hogy az 1946 júliusában forgalomban lévő bankjegyek értéke csupán 600 ezer dollárt tett ki. Akkoriban a világsajtót is bejárta a Mizerák István által készített fotó, amelyen az utcaseprő szorgosan takarítja össze a főváros utcáin heverő, elhajított nagy címletű bankjegyeket.