Honnan származik és mióta használatos a „középkor” kifejezés?

2019. augusztus 17. 10:24 Múlt-kor

Az európai történetírásban a középkor hagyományosan a Nyugatrómai Birodalom 5. századi formális megszűnése és a reneszánsz, illetve a felfedezések korának kezdete közötti időszakot jelöli – definíciói szinte országról országra változnak.

A „középkor” szóhoz hasonló kifejezés első használata 1469-ből származik, „media tempestas” (középső időszak) formában. A korai használatban egyaránt feltűnik a „medium aevum” (középső kor), illetve a „media saecula” (középső évszázad vagy középső kor) forma.

A megkülönböztetés főként abból a reneszánsz kori felismerésből ered, hogy az ókori államok kulturális és államszervezési szempontból magasabb szinten álltak, mint az utánuk következők.

Ezt megelőzően a keresztény történetírás kettéosztotta a történelmet, jellemzően a kereszténység megjelenése előtti és utáni korra, a történetírók pedig rendre saját korukat tartották a végítélet előtti utolsó időszaknak.

Az egyetlen mérce Hippói Szent Ágoston Kr. u. 400 körül írt, a világtörténelmet hat korszakra és a végítélet utáni örökkévalóságra osztó írása volt, a különféle korok történetírói igyekeztek úgy „kitölteni” ezeket, hogy saját koruk legyen a hatodik.

Az ókor fejlettségének felismerése egyúttal magával hozta a „fény” és a „sötétség” szembeállítását, ami miatt létrejött a „sötét középkor” fogalma.

A történetírás általában a „sötét” jelzővel azokat az időszakokat illeti, melyekről kevés vagy semmiféle írott forrás nem maradt fenn, azonban az ókor és a reneszánsz közötti időre értve az államszervezés és a tudomány visszaesését is a „sötétség” részének tekintették.

A negatív képzettársítások miatt a történész szakma napjainkban egyre jobban igyekszik kerülni a „sötét kor”, illetve „sötét középkor” kifejezések használatát.

Petrarca (1304-1374) neves reneszánsz költő a görög civilizáció és Róma utáni sötét korként írt saját idejéről, a „sötét kor” első, középkorral kapcsolatos történeti említése 1602-ből származik, amikor Caesar Baronius olasz bíboros a „saeculum obscurum” (sötét évszázad) kifejezéssel utalt a 10. és 11. század zavaros időszakaira.

Petrarca „sötét korát” alapul véve Leonardo Bruni (1370- 1444) itáliai történetíró a 15. században írt az ezt követő „jobb kor” eljöveteléről, ami a három részre osztott európai történetírás kezdetének tekinthető. Napjaink történetírása azonban magát Brunit is még a középkorba helyezi, mivel a legtöbb országban valamikor a 15. és 16. század fordulója táján jelölik annak végét.

Bruni volt az, aki elsőként jelölte meg a 476-os évet a középkor kezdeteként, ehhez pedig a legtöbb történetíró napjainkig tartja magát.

A középkor végét illetően már igencsak megoszlanak a határok: a brit történetírás az 1485-ös bosworthi csatát és a Tudor-ház hatalomra kerülését tekinti saját középkorának végeként, míg Spanyolországban II. Ferdinánd király 1516-os halála, I. Izabella királynő 1504-es halála, illetve a mórok Granada 1492-es elfoglalásával történt végső kiűzése az Ibériai-félszigetről is felmerült korszakhatárként.

A nemzetközi történetírás többnyire Konstantinápoly törökök általi elfoglalását (1453), Kolumbusz első amerikai útját (1492), illetve a reformáció kezdetét (1517) tekinti általános határnak, míg Magyarországon és más térségbeli országokban a szocializmus idején az angol polgári forradalom kezdete (1640) jelölte az iskolai tananyagban a középkor végét (érdekesség, hogy az 1642-ben kezdődő eseménysorozatot a brit történetírás önmagában nem tekinti forradalomnak).

Az újlatin nyelveket beszélő európai országok történészei általában két, egy korábbi „felső” és egy későbbi „alsó” időszakra osztják a középkort, míg az angol, illetve német hagyományban (és a magyar történetírásban is) a korai, érett és késő középkorra való osztás a bevett.

Fontos megjegyezni, hogy bármelyik dátumra is helyezzük a középkor elejét vagy végét, a változások sosem egy csapásra történtek. 476-ban nem szűnt meg hirtelen a már rendkívül legyengült Nyugatrómai Birodalom (éppen ez a tény adta az egész középkor és újkor folyamán a „császár” cím birtokosainak legitimitását – mind Róma uralkodóinak tekintették magukat), ahogy 1492-ben Kolumbusz sem tudta, hogy egy addig nem ismert földrészre lépett, és hogy ez milyen gyökeres változásokat indít majd el a történelem alakulásában.