A zsibói Wesselényi-kastély
„Isten hozott Zsibóról, Megfáradt vándorok!
Saruitok fűzőjét Megoldni lángolok.
Szent, melyről eljövétek S megáldandó a hely,
Mondjátok el: Zsibónak Mártyrja mit mível?”
(Garay János)
1777. Péter-Pál napján csendesen, de ünnepi fuvallattal nyílt ki a zsibói vár kápolnájának ajtaja. Egy ifjú pár lépett ki rajta. A férj a mindenre elszánt, magabiztos Wesselényi Miklós védő, aki büszke szerelemmel kísérte újdonsült feleségét, a szelíd és szépséges Cserey Helénát a díszterembe, ahol vendégsereg helyett csak a cselédség köszöntötte a boldog párt. Nem jött el a rokonság egyik részről sem, hiszen a báró megszöktette a nagyszebeni Orsolyák zárdájából a leányt, aki szinte fel sem ocsúdott még a lányszöktetés élménye alól, s remegve gondolt indulatos édesapjára, aki ugyan elküldte apai áldását a frigyre – miután kicsikarta azt az ígéretet, hogy a születendő utódok katolikus neveltetésben részesülnek majd –, de leányával nem volt hajlandó beszélni. Nehezen indult tehát ez a házasság, de annál inkább példaértékűvé vált.
A mézeshetek eltelte után megindult az élet. Bálok, féktelen, vad lovaglások, szüreti mulatságok, szilveszteri körvadászatok alkalmával az egyszerű várkastély nagytermében mindig terített asztal várta a vendégsereget, igazi főúri pompa lengte be az asszony hétköznapjait. Wesselényi ismerte, szerette korának íróit, költőit, akik gyakran vendégeskedtek Zsibón. Az ő leírásaikból maradt fenn, hogy lovait olyan vadul vezette, hogy folyamatosan kísértette velük a sorsot, állítólag akkor dobta a gyeplőt a lovak közé, amikor közeledett a veszedelemhez, például a Szamos partjához, de az utolsó pillanatban egy kiáltással és egy jól irányzott mozdulattal úgy állította meg a megvadult lovakat, hogy azoknak a zuhanás előtt földbe gyökerezett a lábuk.
A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2018. ősz számában olvasható.