A rasszizmust leküzdő szívesebész: Vivien Thomas útja az asztalosműhelytől saját kórházi laborjáig

2018. július 4. 12:09 Múlt-kor

Vivien Thomas apja asztalos volt, nagyapja pedig még rabszolga. 1910-ben született Louisiana államban, gyermekkorában pedig a Tennessee állambeli Nashville-be költöztek. Ez még abban az időben volt, amikor a „Jim Crow” gyűjtőnévvel illetett faji szegregációs törvények erősen korlátozták a fekete állampolgárok jogait az Egyesült Államok déli államaiban. Thomas azonban nem hagyta, hogy a kor intézményesült rasszizmusa megakadályozza álma megvalósításában – sikeresen felvételizett a Tennessee Állami Főiskolára, majd orvoslást tanult.

A nagy gazdasági világválság azonban bőrszíntől függetlenül sújtotta az embereket az 1930-as években. Thomas asztalos munkája során felhalmozott megtakarításai hamar semmivé váltak. A fiatalember azonban nem adta fel továbbra sem, és úgy döntött, próba szerencse: jelentkezett egy laboratóriumi asszisztensi állásra a nashville-i Vanderbilt Egyetemen.

Vivien Thomas és Alfred Blalock

Thomas megkapta az állást. Első ránézésre az orvos, akinek segédjéül szegődött, a Konföderáció szellemének megtestesülése volt. Alfred Blalock Georgia államban született, és távoli rokona volt a Konföderáció elnökének, Jefferson Davisnek. A Georgiai Egyetemen egy diákszövetség tagja volt, majd a Maryland állambeli Johns Hopkins egyetemen tanult sebészetet. Mindennek ellenére Blalockot kevésbé érdekelte leendő asszisztense bőrszíne, sokkal inkább az, hogy képes-e a tanulásra. Azt mondta, olyan embert keres, „akinek a laboratóriumban meg tudok tanítani mindent, amit csinálok, és talán olyan dolgokat is, amiket én nem tudok megcsinálni.”

Vivien Thomas tökéletes partnernek bizonyult Blalock számára. Képes volt a sebész különösnek tűnő ötleteit a valóságba átültetni részletes kísérletek segítségével. Nem telt bele sok idő, hogy az asszisztens – akinek még a főiskolai diplomát sem sikerült megszereznie a válság előtt – maga végezzen műtéteket a laboratóriumban. Egész nap az orvosi szakkönyveket bújta, éjjel pedig Blalockkal kísérleteket folytatott. A törvények, amelyek a külvilágban elválasztották a feketéket a fehérektől, ebben a laboratóriumban nem léteztek, és a két férfi partnerként dolgozott. Thomas megjegyezte: „Egyikőnk sem vonakodott soha megmondani a másiknak, egyenes, férfias módon, mit gondolt vagy hogyan érzett.”

Blalockban Thomas barátra lelt, aki hajlandó volt kiállni érte. Thomas testvére korábban perre ment a Nashville-i Oktatási Hivatallal, amiért tanárként kevesebb fizetést adott neki bőrszíne miatt. A pert ugyan megnyerte, de állását elveszítette. Amikor Thomas rájött, hogy a Vanderbilt laboratóriumában eltöltött négy év után még mindig egy takarítóénak megfelelő beosztásban volt nyilvántartva, és ennek megfelelő fizetést is kapott annak ellenére, hogy egy vezető kutató munkáját végezte, Blalockhoz fordult. Néhány héttel később Thomas és egy másik fekete kollégája nagy emelkedést vett észre fizetésében.

Thomasnak évekig gondjai voltak a fizetésével, Blalock azonban következetesen támogatta. Amikor már a Johns Hopkins egyetemen dolgoztak, Thomasnak egy úttörő műtéte után majdnem haza kellett költöznie Tennessee-be, olyan alacsony volt a fizetése. Blalock ekkor új feltételeket tárgyalt ki számára, amelyek azt jelentették, hogy partnere nem csupán maradhatott, de a pénz miatt sem kellett többé aggódnia.

1937-ben Blalock munkaajánlatot kapott egy detroiti kórháztól, ami hatalmas lehetőséget jelentett számára – saját kutatásait folytathatta volna itt. A kórház azonban továbbra sem volt hajlandó feketéket felvenni. Blalock elutasította az ajánlatot, mondván, ő és Thomas „egy csomag voltak.” Amikor a Johns Hopkins néhány évvel később felajánlotta Blalocknak a fősebészi pozíciót úgy, hogy Thomas is vele tarthatott, Blalock elfogadta.

Az első napon, amikor Thomas fehér orvosi köpenyében a kórház épületében lévő új irodájához sétált, még a forgalom is megállt körülötte az utcán. Mint azt ő is jól tudta, a kórházak ekkoriban csupán takarítóként alkalmaztak feketéket, de Blalockkal viszonylag gondtalanul folytathatták munkájukat. 1944-ben aztán megmutathatták a világnak, mire képesek együtt.

A „kék csecsemő szindróma” kezelése

A „kék csecsemők” olyan szívbetegségben szenvednek, amely akadályozza a tüdő vérellátását. Az ennek eredményeképpen fellépő oxigénhiánytól a babák végtagjai kék színűvé válnak. A kis Eileen Saxon, az ország rengeteg „kék csecsemőjének” egyike, mindössze 15 hónapos volt, amikor szülei a Johns Hopkinsba hozták, hátha valaki tud rajta segíteni.

A kicsi Eileen előtt egyetlen orvos sem próbálkozott a szívműtéttel, így Blalock sokakban okozott megrökönyödést, amikor kijelentette, pontosan ezt fogja tenni. Ő lett az első orvos, aki megkísérelt műtéti úton megjavítani egy emberi szívet – a korban nem csupán lehetetlennek, de tabunak is számított egy ilyen műtét. Ahogy Thomas mondta, „senki sem szórakozott még a szívvel, úgyhogy fogalmunk sem volt arról, miféle bajba juthatunk. Megkérdeztem a professzort, nem találhatnánk-e valami könnyebb problémát, amin dolgozhatnánk. Azt mondta: 'Vivien, az összes könnyű dolgot megcsinálták már.'”

Blalock és Thomas voltak a világ egyetlen csapata, akik képesek voltak erre a műveletre, a négy és fél órás műtét végén Eileen pedig egészséges rózsaszín volt. A történelmi műtét alatt Blalock ellentmondást nem tűrve követelte, hogy Thomas ott legyen mögötte. Két olyan férfi, akik nem ülhettek volna egymás mellé a buszon, együtt dolgoztak az orvostudomány egyik úttörő procedúráján.

Sok életet mentettek meg

Blalock 1964-es nyugdíjba vonulása idejére már több mint 2000 gyermek esett át az életmentő műtéten a Johns Hopkinsnál. Thomas további 15 évig itt dolgozott, a sebészeti kutatólaboratórium igazgatójaként. Habár formálisan sosem szerezte meg orvosi diplomáját, 1976-ban a Johns Hopkins Egyetem tiszteletbeli doktorátussal ajándékozta meg. Vivien Thomas 1985-ben halt meg 75 évesen, csupán néhány nappal önéletrajza, a „Szívbéli partnerek” című könyv kiadása előtt.