Hogyan alapozta meg a középkor katonai forradalma a modern államok megszületését?
2018. április 18. 11:36 Múlt-kor
A hagyományos történelemfelfogás a modern államok megjelenését a 16-17. századokhoz kapcsolja. Andrew Latham, a Minnesota állambeli Macalester College politikatudományi professzora egy friss tanulmányában azonban amellett érvel, hogy a modern államiság gyökerei messzebbre nyúlnak vissza a múltban, mint az abszolutista államberendezkedések kiépülése és a nemzetállami struktúrák elterjedése. Meglátása szerint a modern államiság felé vezető út első fontos lépése a 13-14. században lezajlott „hadügyi forrdalomban” keresendők.
Nyugat-Európa országaiban a hadviselés gerincét a Karoling-kortól kezdve egészen az 1200-as évekig a különféle hűbéri és vazallusi kapcsolatok képezték. A király által nyújtott földadományokért cserébe a nemesek kötelesek voltak az uralkodó hívására saját vazallusaik és lovagjaik társaságában hadba vonulni. Mindez költségeket sem rótt igazán a királyra, hiszen a hadba hívott nemesek maguk voltak kötelesek gondoskodni embereikről, lovaikra és felszerelésükről – legalábbis évente negyven nap erejéig.
Természetesen már eme „feudális hadseregekben” is feltűnhettek nem-nemes katonák, akiket a király a „szükség” vagy a „közösség érdekében” szólított hadba. Ők általában gyalogos katonaként szolgáltak és felszerelésük is messze elmaradt a lóháton hadba vonuló nemesekétől. Ezek az alacsonyabb harcértékű csapatok általában védelmi feladatokat láttak el addig, amíg a királyi sereg hadjáraton volt, vagy a fősereg mellett láttak el különféle segédfunkciókat.
A vazallusok hadbahívásán alapuló seregek azonban a 13. század derekára már egyre inkább elavulttá váltak. Az általuk nyújtott igencsak korlátozott szolgáltatások nem tudták kielégíteni a korabeli hadviselés megváltozott igényeit, ezért az európai uralkodók a 14. századra teljesen új rendszerbe kezdték szervezni katonai erejüket. Angliában utoljára 1327-ben, III. Edward hívta össze hűbéreseit tényleges katonai céllal, míg formálisan 1385-ben II. Richárd hajtotta végre utoljára ezt az aktust. A nemesek megidézése akkor azonban már valójában csak egy politikai lépés volt, amellyel a fiatal uralkodó demonstrálhatta saját hatalmát.
A feudális hadseregek helyébe lépő új rendszer két fontos újítással járt. Egyrészt a hadkötelezettséget minden korábbinál jobban kiterjesztették nemesekre és nem-nemesekre egyaránt. A személyes függőségi viszonyon alapuló hadakozás helyett így már a közösségi szolgálat vált meghatározóvá a seregekben. Különféle törvények és királyi dekrétumok szabályozták, hogy mely közösségnek – például egy városnak – mennyi katonát kell állítania a királyi seregbe. Ilyen rendelkezés volt például Angliában az 1285-ös Westminsteri Statútum, amely minden egészséges 15 és 60 év közötti angol férfinak előírta, hogy szükség esetén harcoljon a királyságért.
A gyakorlatban természetesen ez nem azt jelentette, hogy mindenki bevonult egy háború alkalmával. A seregbe ekkor már egyre nagyobb arányban azok mentek, akik tényleges fegyverforgatási képeségekkel rendelkeztek, míg a többiek pénzen váltották meg szolgálataikat – akár éppen úgy, hogy finanszírozták a közösségük által küldött katonák felszerelését. Mindez ahhoz vezetett, hogy a hadviselés fokozatosan professzionalizálódni kezdett és a csatatereken megjelentek a nagy szakértelmet igénylő fegyvereket használó egységek, mint például a svájci alabárdosok vagy éppen az angol hosszúíjászok.
A második nagy újdonság a késő-középkor hadviselésében a zsoldosok megjelenése volt. Gyorsan népszerű gyakorlattá vált a királyok körében, hogy szükség esetén pénzért béreltek fel néhány harcost vagy akár egész seregeket, nem ritkán külföldről is. Ugyanebben az időszakban figyelhető meg, hogy a hadsereg összetételében elmozdulás történik a lovas egységektől a gyalogosok felé. A páncélos lovagok helyett hosszú, szúrófegyverekkel ellátott lándzsások és íjászok válnak a korabeli csatákat eldöntő fegyvernemmé.
A királyok hadügyi reformjai egy minden korábbinál hatékonyabb rendszer megszületését tették lehetővé, hiszen az uralkodói akarat immár sokkal közvetlenebbül érvényesülhetett és sokkal kevésbé volt korlátok közé szorítva. Az ily módon kialakuló „hadi állam” és a vele párhuzamosan erősödő „bírói állam” és az „adó állam” pedig körvonalazni kezdte azt a politikai egységet, amelyből a 16-17. századra kinőttek a modern államok közvetlen előzményei.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
