Kádári médiapolitika az akasztófák árnyékában
Sokat elárul az 1956-os forradalmat hathatós szovjet katonai segítséggel leverő Kádár János médiapolitikai szemléletéről az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának 1957. január 25-i ülésén elhangzott megállapítása: „A Népszabadság rögtön a puskák után jön”. Ez nem jelentett mást, minthogy a pártállam a sajtót előszeretettel formálta a maga képére az akasztófák árnyékában is, miközben felhasználta arra, hogy meggyőzze a népet a kommunizmus felsőbbrendűségéről, és elhitesse az emberekkel: „ez a harc lesz a végső”. Mivel a cél szentesítette az eszközt, a híradásokban nem tényeket közöltek, sokkal inkább folyamatos propagandát folytattak a proletárállam és a szocializmus felsőbbrendűségéről. A sajtótól a hatalom nemcsak hogy nem várta, egyenesen gátolta a valóságos politikai-gazdasági helyzetről való hiteles tájékoztatást, az embereknek éppen ezért ismét meg kellett tanulniuk a sorok között olvasni, s azokból kihámozni a lényeget. Ennek az ideológiailag deformált médiapolitikának a boszorkánykonyhájából való az alábbi néhány adalék.
Korbács és kalács
Az újonnan hatalomra került kádári pártvezetés nem bízta a véletlenre a sajtóirányítást. Az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának 1956. november 21-i ülésén arról is határoztak, hogy nem lehet újságokat indítani a legfelsőbb vezetőtestület engedélye nélkül. Ugyanitt sajnálattal állapították meg, hogy még a nagy tekintélyű Szirmai Istvánnak – akit informálisan már ekkor kiszemeltek cenzúra gyakorlásán túlmenően a korabeli kormányszóvivői iroda szerepét is betöltő Tájékoztatási Hivatal (TH) élére – is beletörött a bicskája első nekifutásra a Magyar Nemzet újraindításába a jelentős újságírói ellenállás miatt. A megtorlások kezdetén a sajtó munkatársainak többsége a Kádár-bábkormány ellen foglalt állást, őket majd csak a korbács és kalács eszközével sikerült fokozatosan megnyerni. Először azonban, mivel a velük folytatott tárgyalások megrekedtek, 1956. december 30-án mintegy ezer újságíró állását megszüntették, de a többiek is szigorú káderezésen estek keresztül a Magyar Rádiónál és a Magyar Újságírók Országos Szövetségénél (MÚOSZ) is. Utóbbi szervezet önálló működését egyébként már 1957. január 14-én felfüggesztették, és a komoly titkosszolgálati háttérrel is rendelkező Siklósi Norbertet nevezték ki kormánybiztosként az élére, a lapokat pedig csak párthű alkalmazottakkal engedték újraindítani. Akik elfogadták Kádár uralmát, 1957-ben és 1958-ban is béremelést kaptak, ami nagyban segítette az újságíró-társadalom konszolidációját. Második lépcsőben a 2179 MÚOSZ-tag 36 százaléka kapott fizetésemelést. A sajtó a hatalom számára való megnyerésének mintegy végpontjaként fogható fel az immáron személyi összetételében megtisztított MÚOSZ önállóságának a párt Politikai Bizottsága (PB) által jóváhagyott 1958. május 31-i helyreállítása, ami persze csak látszatönállóság volt, mert a pártvezetés instrukcióinak a legapróbb kérdésekben is meg kellett felelniük.
Cenzúra minden szinten
Az 1956-os forradalom leverése után, párhuzamosan azzal, hogy elkezdték ácsolni az első bitófákat, a szovjet, illetve a kádári hatalom erőteljes cenzúrát érvényesített: először a helyi lapok bizonyos cikkeinek megjelenése elé gördítettek akadályokat. Így járt a debreceni Néplap is, amelynek a forradalomban kompromittálódott hét kollégáját gyorsan eltávolították. Szerkesztőségük 1956 decemberében arról panaszkodott a TH-nak, hogy a városukat uraló szovjet katonai parancsnokság minden este cenzúrázta a másnapi lapot, és ha valamelyik cikkben kivetnivalót talált, azt nem engedte megjelentetni. Példaként hozták fel erre a debreceni klinikák felhívását, amelyben egy professzor a lakosságot a helyi egészségügyi intézmények támogatására szólította fel – e mögött azt sejthetjük, hogy még számos szabadságharcos rejtőzhetett a kórház falai között. Az Egységes bizalom című vezércikkükbe is belekötöttek a szovjet „rendcsinálók”, ezt azért nem engedték publikálni, mert szerepelt benne az a mondat, hogy „A lakosság körében van még bizalmatlanság a kormánnyal szemben”.
A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2017. ősz számában olvasható.