Szacsal, Nopcsa-kastély
Ha tudta volna Nopcsa László, akit mindenki a titokzatos Fatia Negrával azonosít(ott), hogy a Hátszegen elterülő birtokán, Szacsal és Szentpéterfalva között a máig legismertebb hátszegi törpe dinoszauruszok csontjait találják majd meg az unokái, Ilona és Ferenc a XIX. század végén, talán még büszkébben élvezte volna e híressé vált földön a feudális rendet megidéző kegyúri világát. Pedig a bárónak e nélkül is meglehetősen kalandos élete volt. Ennek megmutatására Jókai Mór tett kísérletet, amikor nevezetes regényében, a Szegény gazdagokban ugyan némi írói túlzással és torzítással, de az irodalmi és történelmi forrásokra támaszkodva a fekete álarcost Hunyad vármegye főispánjával, Nopcsával azonosította.
Amikor Fatia Negra a Strigy mentén álló Magyarbrettye melletti erdő alján megbúvó csárdába betért, megállt az élet. Ez a legendákkal teli világ volt az igazi Hátszeg vidéke, ahol a gyökereiket nézve oláh–román (?) származású, de a messzi múltba visszavezethető családfával és a Hunyadi-házzal rokonságban álló, így magát magyarnak valló Nopcsa család a XIV. században megvetette lábát. Birtokaik közül a Dévához közel fekvő Szacsalon álló kastély – bár nem állandó lakhelyéül szolgált a nemesi családnak (az ausztriai bárói címet 1855-ben Nopcsa Elek kapta meg) – többször bizonyult a família tagjainak sorsát befolyásoló állomásnak. Évszázadokon át legendák és titokzatosság vette körül a térképek szerint már a XVIII. században felépült rezidenciát.
Álarcos banditák
A korai épületet Nopcsa Elek építhette, aki ekkor Hunyad vármegye követe volt, és többek között Erdély büntetőtörvénykönyvének készítésében is szerepet kapott. A későbbi tulajdonosok, Nopcsa László és leszármazottai voltak. László 1815-ben született, és 1867-től lett a vármegye főispánja. 1848-ban a szabadságharc kitörésekor az oláhok balázsfalvi gyűlésén főispáni hivataláról lemondva a román forradalmi tanács tagja lett, a későbbiek során pedig a széllel változatta identitását, hol osztrák, hol magyar, vagy éppen román oldalra állt. Nem csoda, ha szájára vette a nép a köpönyegforgató, folyton valamilyen „álarc mögé bújó” nemes urat. Az 1850-es évek elejétől mind kevesebb szerepe volt a közéletben, akkortól annál inkább korábbi életének tettei váltak szóbeszéd tárgyává. A ravasz, gőgös és irgalmat nem ismerő bárótól tartottak a helyiek, akikkel gyakran kegyetlenkedett, így számtalan olyan történet keringett róla, hogy éjszaka álarcos banditaként haramiatársaival fosztogatja a környék házait és az úton lévőket, sőt aranyat is csempésznek, mi több a fáma titkos pénzverdéről is szólt. Még a XX. század végén is tartotta magát az a legenda, hogy a kastély pincéje tömött aranyzsákokat rejt, amelyeket annak idején a földesúr halmozott fel. Lázár Pál közeli földbirtokostól kártyázás közben pénzt kért, aki egyszer megtagadta a kölcsönt, ezt követően egy este a tornácon olvasgató Lázárt álarcos banditák támadták meg, de ő visszaverte a támadást, és közben bizonyítékot talált Nopcsa körére a bokrok alatt. De a báró mégis megúszta a büntetést.
A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2017. tavasz számában olvasható.