1977-ben szabadult az utolsó politikai okból lecsukott szerzetes Kádár börtönéből
2016. március 2. 11:18
„Fekete Hollók”, kettétört szerzetesi karrierek és egy tragikus barlangtúra története. Többek között ezek is szóba kerültek a Veritas-estek címet viselő rendezvénysorozat tizenötödik – a megszokott helyen, a Budapesti Gazdasági Egyetem Markó utcai épületének aulájában –, Az egyházak és az MSZMP az 1960-as években címmel megtartott vitáján. Az est moderátora Zinner Tibor, a Veritas Történetkutató Intézet kutatócsoport-vezetője volt.
Harc a „klerikális reakció” ellen
Zinner Tibor a beszélgetés elején kiemelte, hogy az MSZMP PB már 1960 nyarán határozatot hozott „A belső reakció elleni harc néhány kérdéséről” címen ismert belügyminisztériumi előterjesztésről, amely azután hosszú évekre meghatározta a kádári vezetés „osztályellenséggel” szembeni politikáját. A „klerikális reakció” egyik központi figurája Mindszenty József volt.
Soós Viktor Attila, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tagja elmondta, hogy az 1956-os forradalom idején számos egyházi személy nyerte vissza szabadságát, köztük Mindszenty József is, aki azután az amerikai nagykövetségen kapott menedéket. 1956 decemberétől-1957 márciusától sokakat visszavittek a börtönbe, hogy letöltsék börtönbüntetésüket. Bár 1957 tavaszától a forradalomban részt vett egyházi személyeket is letartóztattak, a kutató értékelése szerint az ellenük irányuló fellépés visszafogottabb volt, mint a forradalomban aktívabban részt vállaló személyekkel szembeni megtorlás.
A történész felidézte Badalik Bertalan veszprémi püspök történetét, akit 1957 nyarán letartóztatták, és egy Borsod megyei településre, Hejcére hurcoltak. Badalikot rábírták, hogy irodaigazgatóját, a szintén szerzetes Klempa Sándort bízza meg helyettesítésével. A korabeli viszonyokra jól rávilágít, hogy a helyettes „László” fedőnéven ügynökként is tevékenykedett, és az Állami Egyházügyi Hivatallal, valamint a Belügyminisztériummal már korábban egyeztetett jövőbeni szerepéről. Badalik 1964-ben egészségi állapotára tekintettel Budapestre költözhetett, ahol a következő évben elhunyt.
1957 tavaszára az állambiztonság elkészítette a veszélyes egyházi személyekről szóló nyilvántartását, 1957. október 23-án, a forradalom első évfordulóján pedig be is gyűjtötték azokat a papokat és szerzeteseket, akiktől tartani lehetett. A történész hozzátette azonban, hogy az 1951-ben létrehozott Állami Egyházügyi Hivatal ebben az időszakban működése mélypontján volt, a munkatársak sorra hagyták el a szervezetet. Az ÁEH a 60-as évek elejéig a Művelődési Minisztérium egyik osztályaként működött, vagyis strukturális szinten egyfajta enyhülés volt megfigyelhető az egyházpolitikában.
Tóth Eszter Zsófia, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa felidézte, hogy a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban 1961. október 23-án, a forradalom 5. évfordulóján a diákok 1956-os megemlékezést tartottak. Az Állami Egyházügyi Hivatal 1962. március 8-10-én vizsgálatot folytatott az ügyben, amelynek következtében az igazgatót kirúgták, a történelemtanárt nyugdíjazták, két diákot (Szentmihályi Szabó Pétert és Cserháti Károlyt) pedig kizártak. A Veritas kutatója megemlítette, hogy sok tanár is be volt szervezve, így a diákok sem tudták, kinek beszélhetnek nyíltan.
Zinner Tibor hozzátette, hogy az 1989-es iratmegsemmisítés során az egyik irányelv szerint az időben legközelebb eső iratokat kellett elsősorban megsemmisíteni, emellett pedig arra is törekedtek, hogy az egyházi iratokat megőrizzék. Így az egyházi személyisiégek anyaga 99,9 %-ban megmaradt. Az iratmegsemmisítést tehát tudatosan úgy hajtották végre, hogy az egyházakat minél jobban besározzák.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
