Amikor a „kis munka” 33 hónapot jelentett - ondi kényszermunkások a Szovjetunióban
2015. szeptember 26. 10:39 Majorszki András
A hét vezér egyikéről elnevezett település, a ma Szerencshez tartozó Ond Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, Tokaj-Hegyalja déli részén, a Szerencs-patak völgyében húzódik meg. A történelmi borvidék hajdan nagyhírű mezővárosainak árnyékában a kis falu múltja és jelene elhalványul. Ezért csak nagyon kevesen tudják, hogy a második világháború utolsó szakaszában milyen tragikus események zajlottak le ebben a csendes és félreeső településen.
Ond a XX. század első felében a Szerencsi járás részeként körjegyzőségi székhely volt, ide tartozott a szomszédos Rátka és Golop is. A három település jól tükrözte Tokaj-Hegyalja gazdasági, társadalmi, etnikai és kulturális sokszínűségét. Az 1940-ben 766 lakosú Ondon az erősen magyar identitású, református vallású, kisnemesi származású, kis- és középparaszti réteg volt a domináns. Nagy számban éltek azonban a településen szlovák és ruszin származású római és görög katolikus vallású bérlők, uradalmi cselédek, napszámosok és gyári munkások is. A falu legvagyonosabb, iparral és kereskedelemmel foglalkozó rétegét az ekkor 49 fős zsidó közösség alkotta. A 900 lakosú Golop helyi társadalma Ondhoz hasonló képet mutatott, azzal a különbséggel, hogy a felekezeti arányok valamivel kiegyensúlyozottabbak voltak. Az 1160 főt számláló Rátka társadalma a két szomszédos településsel ellentétben egységes és homogén volt, lakóit magyar identitású, sváb származású, római katolikus, mezőgazdaságból élő kis- és középparasztok alkották.
Az addig távolinak tűnő háború 1944-ben Ondot is elérte. A német megszállás után elhurcolták a falu zsidó lakosságát, amelynek nagy része elpusztult a német koncentrációs táborokban. Majd nem sokkal később a háború örvénye magával ragadta a levente fiatalokat is, akiket a Felvidékre vittek erődítési munkálatokra. A Vörös Hadsereg (2. Ukrán Front) 1944 novemberében érte el Szerencs előterét, a környék ekkortól vált kemény harcok színterévé. Ondon, a községházán utolsó magyar alakulatként a híres 32. határvadász zászlóalj Erdélyből a Gyimesi-szorosból visszavonuló megfáradt csapatai létesítettek ezredharcálláspontot. A magyar egységek 1944. december elején hagyták el a falut, őket a Szerencs–Mád vonalában harcoló román alakulatok követték. A levéltári feljegyzések szerint Ond 1944. december 14-én „szabadul fel”. Ez a felszabadulás azonban újabb megszállást jelentett, és minden eddiginél nagyobb szenvedést hozott a község lakóira.
1945. január elején a Vörös Hadsereg tisztjei felső utasításra a helyi bíró, a jegyző, a faluból származó rendfenntartó „policok” és néhány tolmács közreműködésével hozzáláttak a munkaképes lakosság összeírásához. A visszaemlékezések szerint a Vörös Hadsereg munkáját tolmácsként volt munkaszolgálatos ondi zsidók is segítették. Mivel a fegyverforgató férfiak többsége még a fronton harcolt, és a leventék is valahol a Felvidék területén tartózkodtak, ezért elsősorban fiatal lányokat és idősebb gazdákat tudtak összeírni. Az oroszok a „policok” közreműködésével 1945. január 20-án kezdték meg az összegyűjtést.
Az előre összeállított lista alapján a községházára három nap alatt 45 embert szedtek össze, 28 lányt és asszonyt, akik között többen alig múltak 16 évesek, és 17 idősebb, családos férfit. Az embereknek azt mondták, hogy ne féljenek, csak három napra mennek dolgozni, kis munka lesz, „málenkij robot”. Ezt sokan el is hitték, mivel korábban, 1944 decemberében és 1945 januárjában a faluban maradt lakossággal végeztettek kisebb-nagyobb szállítási és romeltakarítási munkákat. Akkor még senki sem sejtette, hogy a három napból 33 hónap lesz.
1945. január 23. Ond újkori történetének legtragikusabb napja.
Majorszki András teljes cikkét keresse a Múlt-kor magazin nyári számában
Támogasd a 
szerkesztőségét!
