A magyar uralkodó 1243-ban komoly erőt képveselő szárazföldi seregtestet küldött a dalmáciai Zára segítségére, amely le akarta rázni magáról a velencei uralmat. A magyar csapatokat Dénes szlavón-horvát bán vezetette. A magyar előkelő magával hozta unokaöccsét, Tamás karakói ispánt is, aki a Sajó menti csatában a jobb karján megsebesült. A záraiak felbátorodva a szlavón-magyar segítségen maguk is fegyvert fogtak. A felmentő sereg vezérét azonban egy számszeríj lövése súlyosan megsebesítette. A záraiak közt az a hír terjedt el, hogy a szlavón herceg elesett: a városlakók a közeli Nonába menekültek. Ez a város sem kerülhette el a velenceiek ostromát, de itt már nem jártak sikerrel. Miklós fia Bechend nyílt csatában legyőzte őket, majd megtámadta a velenceiek által megszállva tartott Zárát, ahol ledöntötte a város egyik tornyát, és túszokat szedett. Arról nincs adatunk, hogy az elfogott zárai polgároknak köszönhetően mennyivel kedvezőbb feltételeket sikerült kicsikarni a velenceiektől, mindenesetre a Magyar Királyság és Velence között a következő év júniusának végén Petrus Dandulus és Stephanus Iustinianus közvetítésével létrejött a békeszerződés, amelyet a Signoria augusztus elején erősített meg. Ennek értelmében a magyar uralkodó átadta Zárát a velenceieknek minden külsőségével; de a város kikötőjénél szedett vám két részét továbbra is a magyar király szedhette; a felek kölcsönösen ígéretet tettek, hogy egymás ellenségeivel nem szövetkeznek. A velenceiek részéről külön ígéret született arról, hogy nem támogatják Beatrixot, II. András özvegyét és fiát, utószülött Istvánt, illetve utódait és követeikkel sem tárgyalnak. Ez utóbbi ponthoz azért ragaszkodhatott Béla, mert még az elvi lehetőségét is ki akarta küszöbölni, hogy Utószülött Istvánra, mint jogos trónörökösre tekintsenek.