Tud-e lőni a király?
2014. június 2. 12:38
1775 őszén nagyszámú gúnyolódó és jobbára trágár gúnyirat (libelle) árasztotta el Franciaországot. Az egyik különösen sértő és félelmetesen találó gúnyvers a Les Nouvelles de la Cour (Az udvar hírei) című kiadványban jelent meg, és „a szegény királyné”, Marie Antoinette kétségbeesését taglalta. Ennek refrénje az éppen legaktuálisabb államügyként kezelt, s egyben a fiatal, bájos, de meglehetősen kiszolgáltatott királyné számára legmegalázóbb magánéleti válságot kürtölte szét az udvaron és Párizson túl, szerte Franciaroszágba: a francia trónörököshöz 14 esztendősen férjhez adott Habsburg hercegkisasszony ekkor már öt éve nem esett teherbe a nála mindössze egy évvel idősebb királyi férjétől.
A házasság még további két és fél évig nem töltötte be elsődleges szerepét, a királyi utód nemzését. Hiába volt köztudott, nemcsak a hivatalos, udvari körökben XVI. Lajos szervi eredetű, fitymaszűkületre visszavezethető impotenciája, amelyhez félénk és esetlen, minden férfiasságot nélkülöző viselkedése is társult, a kudarcot mégis az ifjú királyné számlájára írták, így hát a megbélyegzettség őt sújtotta.
A gúnyiratok szerzői udvari körökből szerezték értesüléseiket, amelyeket sikamlós és otromba stílusban, de ugyanazzal a végkövetkeztetéssel zártak rövidre, mint a királyi párt a hátuk mögött kinevető udvaroncok: nem elég ünnepelt királynőnek lenni, anyává kell lennie annak, aki idegenként, osztrákként a franciák felett gyakorol hatalmat. Innentől már csak egy lépés választotta el a zugírókat attól, hogy a leghajmeresztőbb rágalmakkal fokozzák a korabeli celebek, a „nagyok”, s köztük is a legfőbb élvhajhásznak kikiáltott Marie Antoinette elleni lejárató hadjáratot. Ennek legfőbb témája a királyné szexuális kicsapongása és az élvezetek mértéktelen hajszolása volt, afféle királyi szeretőként, nem érdemesülve a királyné címére.
A király impotenciájának ellenpárjaként a királyné hamar szenvedélyes férfifaló amazonná, sőt, túlfűtött nemiségének következményeképpen nőfalóvá (is) avanzsált a temérdek gúnyirat lapjain. Kicsapongásaiban legfőbb partnere a király testvére, Artois grófja volt, aki – a L’Autrichienne en Goguettes (A becsípett osztrák nő) című szennyirat tanúsága szerint –, miközben hátulról tette magáévá a királynét, trágár szavakat kiáltozott annak „kemény és rugalmas” testéről. A versailles-i kastély mellett a királyné számára berendezett Kis-Trianon kastélyba, avagy a „kéjlakba” elképzelt orgiákban Artois grófja mellett leghűségesebb nőtársai között két bizalmasát, Lamballe hercegnőt és Polignac hercegnőt tették első helyre, s kéjelegve részletezték a Marie Antoinette velük való természetellenes kilengéseit.
A királyné volt 1789 előtt és után is az altesti turkálásra szakosodott francia pornográf szennyirodalom legkedveltebb, és egyben legordenárébban támadott szereplője. Ez odáig fajult, hogy az 1785-ben kirobbant nyakékügyben az egyik elítélt, Jeanne de Lamotte vallomása, amelyet nyomtatásban is megjelentettek, szintén teljes mértékben a szennyirodalom hatását mutatta: ebben – egyebek között – Marie Antoinette és Rohan kardinális intim viszonyának részleteit taglalta, miközben a valóságban a királyné szívből gyűlölte a férfit.
Rohannal kapcsolatban egy másik visszatérő témát is be lehetett dobni, nevezetesen, hogy a királynét ő fertőzte meg nemi betegséggel, ahogy számos más udvari hírességet is. Még ennél is megalázóbb volt Marie Antoinette számára, amikor Jeanne de Lamotte a börtönből megszökve több szennyiratot is kiadott a saját neve alatt, melyekben már leszbikus kapcsolatukról értekezett: „Istenem, micsoda örömökben volt részem azon a csodás éjszakán” – amely a perverzitás netovábbja volt.
Granasztói Olga teljes cikke a Múlt-kor történelmi magazin nyári számában található
Támogasd a 
szerkesztőségét!
