A XX. századi magyar történelem alakításában meghatározó szerep jutott nagybányai Horthy Miklósnak, a Magyar Királyság 1920. március 1-e és 1944. október 16-a közötti államfőjének, az ország kormányzójának. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadiflottájának utolsó parancsnoka még nem töltötte be az ötvenkettedik életévét – 1868. június 18-án született Kenderesen –, amikor a Nemzetgyűlés hatalmas többséggel az ország ideiglenes államfőjévé választotta.

Ezen tisztség elnyerésében kétségkívül szerepe volt annak a ténynek, hogy Horthy Miklós 1919 júliusától a Nemzeti Hadsereg fővezére, és mint ilyen, az ország egyetlen, tényleges katonai erővel rendelkező személyisége volt. Nem feledhető ugyanakkor az a tény sem, hogy Horthy maga mögött tudhatta az antant hatalmak jóindulatú támogatását. De a magyar politikusok döntő többsége is úgy vélte, hogy a háborús vereséget követően alig egyharmadára csökkent ország – a trianoni békediktátum még nem született meg, de Versailles-ban jelen volt magyar tárgyalódelegáció tagjai tudták már, az ország nem remélhet szinte semmit a majdani békétől – ideiglenes államfőjének nagybányai Horthy Miklós, volt császári és királyi altengernagy tűnik a legmegfelelőbbnek.

Megválasztása sokak számára egy feltételezett ideiglenességet jelentett, hiszen az 1920. évi I. törvénycikk – Az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről – kimondta, hogy: „A nemzetgyűlés addig, amíg az államfői hatalom gyakorlásának mikéntjét véglegesen rendezi és ennek alapján az államfő tisztét tényleg átveszi, az államfői teendők ideiglenes ellátására a magyar állampolgárok közül titkos szavazással kormányzót választ.”

Ez a feltételezett ideiglenesség közel huszonöt esztendőt jelentett a XX. századi magyar történelemből.

A Legfelsőbb Hadúr

Horthy ideiglenes államfővé választása előtt a mindenkori államfő – jelen esetben Horthy Miklós – számára biztosítandó államfői jogok kapcsán a Nemzeti Hadsereg két befolyásos tábornoka, bádoki Soós Károly és berzivicei és kakaslomnici Berzeviczy Béla vezérőrnagyok az államfő számára a legszélesebb jogokat indítványozták törvénybe foglalni. A haderővel kapcsolatban elképzelhetetlennek tartották ugyanis, hogy a majdani államfő ne rendelkezhessék teljes joggal, szinte korlátozás nélkül a haderővel.

Az 1920. évi I. törvénycikk kimondta, hogy az államfő: „Minden rendelkezése és intézkedése, ideértve a fegyveres erőre vonatkozó rendelkezéseit is, csak úgy érvényes, ha az illetékes felelős miniszter ellenjegyzésével van ellátva. Ez azonban nem érinti a kormányzónak a hadügy körébe tartozó azon alkotmányos jogait, amelyek a nemzeti hadsereg vezérletére, vezényletére és belszervezésére vonatkozólag őt megilletik.”

Ezt a törvénycikket – mivel abban a hadüzenetre és a békekötésre vonatkozóan meghatározó erejű korlátozások voltak – még ugyanazon esztendőben kiegészítették és az 1920. évi I. törvénycikk novellájának tekinthető 1920. évi XVII. törvénycikk kimondta: „Közvetlen fenyegető veszély esetén azonban a kormányzó a magyar összminisztérium felelőssége és a nemzetgyűlésnek késedelem nélkül kikérendő utólagos hozzájárulása mellett a hadseregnek az ország határain kívül alkalmazását elrendelheti.”

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2012. tél számában olvasható.