Mennyit ért az olimpiai magyar arany?
Van egy ország, ahol ugyancsak megéri olimpiai bajnoknak lenni. Mert szép dolog a dicsőség, nagyszerű megtapasztalni az erkölcsi megbecsülést, remek érzés fürdőzni a népszerűségben, de – ahogy a városi szleng mondja – kenyeret nem kapni érte a boltban. A szóban forgó országban viszont egyetlen győztesnek sem kell attól tartania, hogy az ünneplés elmúltával felkopik az álla.
Az állam ugyanis a következő anyagi elismeréseket biztosítja számukra: halálukig nem kell adót fizetniük, ingyen látogathatnak minden színházi előadást, életük végégig államköltségen élnek, egy összegben megkapják egy fizikai munkás ötévi átlagbérét, s további pénz- és természetbeni juttatások is illetik őket. A teljesség kedvéért hozzá kell tennünk, hogy ezen kiváló atléták háború esetén az első sorban harcolhatnak közvetlenül a király mellett. Az említett ország természetesen nem más, mint az ókori Görögország, ahol az olimpiai játékokat bő két és félezer éve életre hívták, s amelynek olimpiai éthoszát vette alapul társaival Pierre de Coubertin báró, amikor a 19. század végén megálmodta és életre hívta az újkori játékokat. Elvitathatatlan érdemeik mellett egyvalami fölött nagyvonalúan átsiklottak a mozgalmat elindító derék sportemberek. Nevezetesen a játékok legfőbb szereplője, az atléta valóságos mibenléte fölött. Így fektették le azt az alapelvet, amely kimondja a versenyzők amatőr státuszát, megtiltva mindennemű anyagi juttatást teljesítményük elismerésére. Sporttörténészek kutatásai szerint ennek a meglehetősen álszemérmes megfontolásnak több oka is lehetett, az azonban szinte teljes bizonyossággal kizárt, hogy Coubertin báró ne ismerte volna a görög atléta szó jelentését, ami annyit tesz: “aki díjért, jutalomért versenyez”. Ma már természetes, hogy az olimpiai mozgalom, ha változó mértékben is, de komoly tényező a Nemzetközi Olimpia Bizottság (NOB) tagországainak költségvetésében. A 2012-es londoni olimpia szenzációs eredményeket hozott például a rendező britek, és a magyar sportolók számára is, az eufória mértékében nem volt különbség. Az aranyérmekért járó elismerésben annál inkább. A magyar bajnokok 35 millió forint jutalmat tehettek zsebre, míg a világ egyik legerősebb gazdaságát uraló királynő alattvalói egy fillért sem. Ugyanakkor a két ország olimpiai sportolóinak általános helyzetét – a felkészülés, az edzéskörülmények, a technikai feltételek, az egyéb anyagi és egzisztenciális támogatások tekintetében – nagyjából éppen ellenkező előjellel lehetne összevetni. Összetett dolog az olimpiai sport finanszírozása, a bajnokok megbecsülése szerte a világon. A szemlélet, a hozzáállás és a megvalósítás folyamatosan változott az újkori játékok történetében. Magyarországon is.
ARANYÉRT VASKERESZT
1896-ban Athénban Hajós Alfréd, első olimpiai bajnokunk kétségtelenül a történelmi játékok egyik hőse volt. Teljesítményéhez – első aranya mellé nyert egy másodikat, és egy ezüstöt is – maga a görög király is személyesen gratulált. Nagyjából ez a közjáték jelentette a legendává vált sportember számára az egyetlen jelentős elismerést világraszóló eredményéért. Anyagi értelemben sokkal többet nem is profitált bajnokunk a sikerből, ekkoriban már az is komoly elismerésnek számított, hogy a Budapesti Műszaki Egyetem erkölcsileg támogatta diákja sportkarrierjét. A Magyar Olimpiai Bizottság (MOB), amely egyike volt a NOB-ot alapító első három ország hasonló nemzeti testületeinek, sem tehetett sokkal többet meglehetősen korlátozott anyagi lehetőségei következtében. Az időközben az úszással felhagyó, s hasonló magas színvonalon inkább az atlétikával, és az új sportőrülettel, a labdarúgással foglalkozó egyetemista néhány évvel 1896-os győzelme után kapta meg a jutalmat: atlétaként meghívták arra a budapesti nemzetközi versenyre, amelyet maga I. Ferenc József is megtekintett. Első olimpiai bajnokunk díjazása így nagyjából kimerült egy királyi kézfogásban és egy császári tekintetben.
A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2012. tél számában olvasható.