Bár a középkor folyamán az ország számos pontján tartottak országgyűlést (legtöbbször Budán), a Pesttől keletre, a Rákos-patak mentén elterülő Rákos mező vált a magyar diéta szinonimájává. (Olyannyira, hogy a lengyelek kölcsönszóval rokosznak nevezik magát az országgyűlést is.) A köznemesség a Jagelló-kor kezdetén vette fel azt a szokást, hogy a Rákos mezőn üt tábort; 1490 kora nyarán itt hallgatták meg a magyar trónért jelentkezők követeit. A helykiválasztásban azon jogigény fejeződött ki, hogy a köznemesség ne csak megszabott számú követtel képviseltethette magát, hanem személyesen is jelen lehessen az országos döntéseknél. Ehhez azonban hatalmas térség kellett. (Persze mindig is csupán az aktív kisebbség vállalta a diétára utazással és az ott tartózkodással járó tetemes kiadásokat.) A főurak és a főpapok nem követték a példát; ők a budai palotában üléseztek, s követek útján érintkeztek a rákos mezeiekkel. Corvin János 1504-ben bekövetkezett halála után Szapolyai János lett a köznemesi párt vezetője. A köznemesség már az 1505. évi februári országgyűlésen szóba hozta a királyválasztást. (Ulászlónak ekkor még nem volt fiúgyermeke, Lajos csak 1506-ban született meg.) 1505 októberében azután a nemesség nagy tömegben gyűlt össze Rákos mezejére, Szapolyai 2000 fegyveres familiáris nemesével jött. Az itt kelt rákosi határozatban jelent meg a leghatározottabban az idegenkirály-ellenesség. Szerintük a külhoni dinasztiák nem ismerik a szittya nép nyelvét, szokásait, és idegen érdekeket képviselnek. Kimondták azt, hogy Ulászló, mint legkegyelmesebb király halála után nem fogadnak el idegen családból való uralkodót. Az ún. rákosi végzésnek gyakorlati jelentősége nem volt, mivel a következő évben, 1506-ban megszületett Ulászló fiúörököse, Lajos, akit már kétéves korában, 1508-ban királlyá koronáztak. (Miksa természetesen soha nem mondott le a Habsburgok 1491. évi szerződésben biztosított örökösödési jogáról.)