Kádár tolmácsa - a teljes interjú

2012. május 26. 15:12 Bartal Csaba

- Édesapját 1938-ban internálták. Mi volt a vád ellene?
- Kémgyanús elemnek minősült. Kérdeztem is: ha gyanús, miért kapott 8 évet? Azért, mondták, mert ha valóban az lenne, akkor kivégezték volna.

- Ez egyfajta tipikus XX. századi kommunista életút is lehetne... Sosem tántorították el ezek az élmények?
- Érdekes módon nem, mert olyan nevelést kaptunk. Apám utolsó levelében arra kérte anyámat: mindenképpen kommunistának neveljen bennünket. Szóval semmi kétség nem merült fel bennünk, hogy valami nem úgy lenne, ahogy mondják. És persze Sztálin szeretete és érinthetetlensége a XX. kongresszusig is eléggé meghatározta mindezt.

- De azt azért csak nem hitte el, hogy kém az apja?
- Én nem. Meg voltam győződve róla, hogy apám igazi kommunista, és ez csak tévedés lehet. De a többiek esetében már egyáltalán nem voltam biztos.

- Amikor visszatértek Magyarországra, előbb a TASSZ, majd a Pravda tudósítója mellé rendelték. Mi volt a feladata?
- Hát minden. Olvastam az újságokat, beszámolókat készítettem, fordítottam, interjúkat csináltunk, utaztunk az országban.

- 1956 októbere hol érte?
- Házaséletünk negyedik évében végre elmentünk a férjemmel – aki később a Hungarofruct vezérigazgatója lett – szabadságra Pécsre, a Mecsekbe. Amikor elkezdődtek az események, ott borzasztó dolgok történtek. Nagyon megijedtem, mert én akkor még szovjet állampolgár voltam, úgyhogy a férjem egyik munkatársa, egy vagány fiú jött értünk kocsival, hogy hazavigyen bennünket. Egy éjszakát a közeli erdőben töltöttünk, mert a mecseki üdülőben már nagyon bizonytalanná vált a helyzetem. Végül a férjem mégsem mert engem Pestre hozni, ezért Nagykőrösön, egy házaspárnál hagyott. Csak november 10-én értem haza, utána folytattam a munkám a Pravdánál.

- Volt miről tudósítania...
- Hát bizony nem sokat pihentem.

- Nagy Imre kivégzése szóba került később a Kádárral való beszélgetések során?

- Nem, soha.

- Ő kerülte vagy mások nem merték felhozni?
- Nem tudom, valahogy nem volt téma. Amúgy általában az eseményről, 56-ról beszéltek. A főnök mindig azt mondta, hogy ez a nemzet tragédiája volt, de úgy részleteiben nem tárgyalta ki.

- És milyennek tartotta a forradalmat követő hetekben-hónapokban Kádár Jánost?
- Csak messziről láttam, de nagyon-nagyon drukkoltunk, hogy sikerüljön neki. Minden beszédét meghallgattuk. Amikor 1957. május 1-én a Hősök terén beszélt, az szenzáció volt. Ott álltunk a Műcsarnoknál, és ittuk a szavát. Az egy csoda volt, ahogy ott összejött egymillió ember, szóval nagyon imponált. De már akkor szimpatikus volt, amikor letartóztatták 51-ben, és borzasztóan odavoltunk, hogy elvitték. Persze nem tudhattuk, hogy mi van a dolgok mögött valójában. Rákosit egyébként nem szerettük, se anyám, se én. Amikor a 48-as zászlókért cserében kiszabadították 1940-ben, és Moszkvába jött, addigra már az összes kint élő magyar kommunista férfi börtönben ült. Egyszer Rákosi összehívta a feleségeket, és akkor az asszonyok megpróbálták kihasználni a lehetőséget: arra kérték, hogy járjon közbe a férjük ügyében. Rákosi csak annyit kérdezett: „Miből gondolják, hogy tényleg nem bűnösök?” Na, ezzel ő befejezte anyámnál és nálam is örökre.

- Akkor nem nagyon bánkódtak, hogy 1956 nyarán a szovjetek kimenekítették Moszkvába, és aztán soha többet nem jött vissza.

- Igazán nem. Nagyon megérdemelte, hogy oda kerüljön. Csak az volt a kár, hogy helyette Gerő Ernő lett az első titkár, és ezen tényleg nagyon bosszankodtunk.

- Gerővel mi volt a bajuk?
- Az, hogy egyrészt ugyanazt a vonalat vitte, másrészt nagyon mogorva, ellenszenves ember volt. És akkor a köreinkben mindenki úgy gondolta, hogy Kádár kell ide.

- Amikor először közölték Önnel, hogy Kádár János mellé kell mennie tolmácsnak, mire gondolt?
- Akkor még nem nagyon ismertem őt közelről. Láttam egyszer-kétszer a pártközpont büféjében, de semmi több. Amikor mondták, hogy menjünk ki a repülőtérre, mert tolmácsolni kell neki, akkor azért izgultam egy kicsit, de végül jól ment minden. Egészen közeli munkatársak 1965-től lettünk. Akkor hosszasan elbeszélgetett velem: ismerte az apám nevét, megkérdezte, hogy mennyi a fizetésem, és aztán, hogy lenne-e kedvem a titkárságára jönni? Azt válaszoltam neki, hogy mostanában úgyis sokat vagyok itt, úgyhogy igen.

- Milyen volt Kádár orosz tudása?
- Nagyon sokat értett oroszul. Valamikor tanulta ő a nyelvet, de volt egy pillanat, amikor nem mélyítette tovább a tudását. De nagyon sokat értett. Egyszer egy hosszú passzust mondott, és amikor lefordítottam, kihagytam egy szót, ami fontos volt neki. Erre ő a következő mondatban megismételte azt a szót, mert észrevette, hogy kimaradt.

- Önről tudták itt a diplomaták és káderek lakta környéken, hogy mivel foglalkozik? Hiszen a híradásokban, újságokban csak feltűnt az Ön képe is.
- Hát persze, tudták. Sőt volt egyszer-kétszer olyan is, hogy a főnök hazahozott engem valahonnan. Amikor kiszállt, hogy elköszönjön, akkor elbeszélgetett a szomszédaimmal. Egyiket-másikat ismerte is az illegalitásból. A többiek meg csak néztek, hogy mi ez?

- Előfordult, hogy valaki megpróbált valamilyen előnyt kieszközölni magának Kádártól Önön keresztül?
- Nem. Ismerősök legalábbis nem. Persze sokan telefonáltak, millió levelet és kérést kaptunk, de engem személy szerint nem kerestek meg.

- Pedig akkoriban ha valaki azzal hencegett volna, hogy közelebb van Kádárhoz, mint Barta Nádja, akkor az minden bizonnyal tódított volna egy nagyot. Volt-e olyan pillanat, amikor megpróbálták Önt beszervezni?
- Nem. Soha.

- Elég nehéz elhinni, hogy a hidegháború közepén nem környékezte meg akár a KGB, akár a CIA, és nem próbálták rávenni információszállításra...
- Nem volt ilyen. Soha, még csak közel sem jártam ilyen témához.

- Pedig nagyon sok esetben olyan bizalmi szituációba került, ahová senki más.
- Persze, ilyen sokszor volt. Nem egyszer előfordult, hogy amikor szovjet küldöttség érkezett, és tárgyalásra került sor, akkor csak én, egyedül a tolmács voltam bent, és fordítottam oda-vissza.

- Előfordult valaha is, hogy még Ön sem maradhatott bent a téma miatt?
- Nem, ilyen nem volt. Miért, akkor mit csináltak volna ketten???

- Milyen előnyei származtak 1989-ig abból, hogy ilyen pozícióban volt?
- Semmilyen, erre a főnök nagyon finnyás volt. A pártközpontban a fizetések például jóval kisebbek voltak, mint a minisztertanácsnál vagy a parlamentben. Mondta a főnök, hogy ez a néhány százalék az öntudatra menjen. Gondolom, abban a pillanatba kitett volna engem vagy bárki mást, aki vele kérkedett volna, vagy megpróbált volna anyagi előnyre szert tenni.

- 1989. június 16-án hol volt?
- Bent voltam a munkahelyen, de akkor a főnök már nem járt be. Április 19-én találkoztunk utoljára. Utána már otthon volt, és csak Mária asszony olvasta fel neki az újságot.

- Mit érzett Nagy Imre újratemetésének napján?
- Semmit. Nagy Imre nem állt közel hozzám. Sajnáltam persze, ami vele történt, de nem éreztem semmi különöset. A főnök sorsa sokkal inkább foglalkoztatott.

- Hogyan tudta meg, hogy meghalt Kádár?
- Itthon voltam éppen a fürdőszobában. És akkor egyszercsak bemondta a rádió, és akkor elsírtam magam. Bár már sejtettük, hogy mi vár ránk, de azért rossz volt. Lezárult egy korszak.

- Nem tartott attól, hogy megismétlődhet 1956?
- De igen. Volt egy rossz érzésem, hogy ki tudja, mi lesz itt még. Ugyanazt éreztem, mint 56 októberében, amikor nem tudtuk, mivé fajulnak a dolgok.

- Mit gondol a rendszerváltásról?
- Ha a Szovjetunió nem esik szét, akkor rendszerváltás sincsen. Persze kellettek a változások is, sok mindent más is kellett, különösen, hogy Kádár János már elment. De szerintem nem úgy sikerültek a dolgok, ahogy bárki gondolta és akarta.

- Szokott Kádárral álmodni?
- Nem. Bár az is lehet, hogy igen, de sajnos nem tudom biztosra, mert már nem emlékszem az álmaimra.

Még több cikk Kádárról a Múlt-kor magazin tavaszi számában