A nyolcórás alvás mítosza

2012. február 27. 08:58

2001-ben Roger Ekirch, a Virginia Tech történésze 16 évnyi kutatás után egy úttörő könyvvel állt elő, amelyben hosszasan taglalja, hogy az emberek évszázadokon át két felvonásban, egy megszakítást közbeiktatva aludtak. A négy évvel később kiadott At Day's Close: Night in Times Past című munkában naplók, udvari feljegyzések, orvosi tankönyvek és irodalmi alkotások mesélnek az egyhuzamban való alvás természetellenességéről, kezdve Homérosz Odüsszeiától a nigériai törzsek modern antropológiai vizsgálatáig.

Ezekből kiderül, hogy az emberek először két órával szürkület után hajtották álomra a fejüket, majd felkeltek, és újra visszafeküdtek. Az 1-2 órás szünet igen aktívan telt: az emberek elvégezték kis- és nagydolgaikat, rágyújtottak, sőt olyan is akadt, aki akkor érzett ellenállhatatlan vágyat arra, hogy meglátogassa szomszédját. De persze olyanok is voltak, akik ágyban maradtak, olvastak, írtak vagy éppen játszottak. Számos olyan imádságos könyvről tudni a 15. századból, amely kifejezetten erre a periódusra nyújt lelki vigaszt. A 16. századi Franciaországból származó orvosi feljegyzés szerint pedig ez a legjobb idő a gyereknemzésre.

Ekirch kutatása arra mutatott rá, hogy az első és második alvásra való felosztás a 17. századra gyakorlatilag eltűnik. Ez a gyakorlat az észak-európai városi felsőbb osztályokban alakul ki, majd terjed el a többi (nyugati) társadalmi réteg között; az 1920-as években már nyomát sem találni a társadalmi köztudatban.

A változást Ekirch annak tudja be, hogy javulni kezd az utcai világítás, a lakások belső világítása, sok helyütt pedig a kávézók egész éjjel nyitva tartanak. Az éjszaka egyre aktívabbá válik, a pihenésre fordított idő lecsökken. A 17. század előtt az éjjeli órák még a társadalom marginális rétegei előtt voltak „nyitva”: bűnözők, prostituáltak és iszákosok lepték el az utcákat. „Még a gazdagok is, akik megengedhették volna a gyertyavilágítást, inkább másra költötték a pénzüket” – fejtette ki Craig Koslofsky, aki szintén könyvet írt a témában. „Nem volt divat éjjel fennmaradni” – tette hozzá.

Ez a reformáció-ellenreformáció idejére teljesen megváltozott: a protestánsok és katolikusok megszokták, hogy a titokban tartott szertartásaikat az éj leple alatt végzik. Egyre többen kezdtek fennmaradni az éjszakai órákban is, de általában csak azok, akik megengedhették maguknak, hogy gyertyát égessenek. Az utcai világítás elterjedésével az utolsó akadály is elhárult az éjjeli „dáridózás” elől.

1667-ben Párizs lett a világ első városa, amely világosságot varázsolt az utcákra. A francia fővárost Lille követte ugyanabban az évben, majd jött Amszterdam, amely már olajlámpával biztosította a közvilágítást polgárai számára. London csak 1684-ben követte példájukat, a század végére pedig már ötven európai városban égtek az utcai lámpák.

Az éjszakázás egyre divatosabb lett, az ágyban töltött perceket (órákat) már időpazarlásnak tartották. „Az emberek tudatosabban bántak az idővel, érzékenyek lettek a hatékonyságra, már a 19. század előtt is” – magyarázza Ekirch. Ezt támasztja alá az az 1829-ből származó orvosi feljegyzés, amely arra hívja fel a szülők figyelmét, hogy tiltsák meg gyermekeiknek a két részre bontott alvást.

Az alvásszakértők szerint káros hatással járhat, hogy az emberek nem tudják elfogadni, ha nem sikerül egyhuzamban végigaludniuk az éjszakát; sokakat kiver a víz, s idegessé válnak, ha felébrednek éjjel, ami meggátolja őket az alvásban. Pedig a szünet jó hatással lehet a stressz kezelésére – állítják a szakértők, akik azt tanácsolják: ha legközelebb éjjel felébredünk, gondoljunk csak eleinkre és relaxáljunk.