1868-tól számítjuk a japán Meidzsi-kor kezdetét, a reformok fél évszázadát, ami előrelendítette az országot az újkorba. A lehetőséget az a hatalmi elitváltás adta, amellyel egy új jövőképpel bíró arisztokrácia lépett a régi helyére.

1867-ben a fiatal Mucuhito trónralépésével - apja, Komei császár halálát követően – minden megváltozott Japánban. Az ezt megelőző kétszázötven évben Japánban feudális rendszer működött, mindössze annyi külföldi kapcsolattal, amit néhány holland kereskedő és spanyol illetve portugál misszionárius jelenléte jelentett. A császár - inkább vallási, mint politikai tekintély (földi istenség) - nem kormányzott, de legitimitást adott a rendszernek, kiotói palotjában gyakorlatilag rabként élt udvartartásával. A sógun (hadvezér), több mint két évszázada egyazon hűbéresi körhöz tartozó személy, Edo városából gyakorolta hatalmát és tartotta fenn a rendet. Hatalmának gyakorlásához a bakufura, egy inkább katonai, mint civil adminisztratív udvari szervezetre, a daimjókra, saját hűbéri birtokkal rendelkező feudális hűbérurakra, kincstári hivatalnokaira, és magánhadseregére - amely az előjogokat élvező harcos kasztból, a szamurájokból állt - támaszkodott. A társadalmi piramis alján a parasztokból és halászokból, nagyrészt jobbágyokból, illetve kereskedőkből, kézművesekből álló nép állt, akik évszázadokon keresztül tűrték az arisztokrácia önkényeskedését és viszályait.

Ajaj, a fekete hajó...

A XIX. század közepén ez a rend nagyrészt külső okok következtében megingott. Az ipari forradalom a nyugati hatalmakat piacok keresésére ösztönözte, ahol el tudták adni ipari termékeiket és ahol nyersanyaghoz juthattak hozzá. Több más ázsiai hely mellett az elzárt Japánra is szemet vetettek. 1853-ban Matthew Perry észak-amerikai hajóskapitány Japán partjaihoz érkezett négy „fekete hajó”-ból álló hadiflottájával és az elnök üzenetével, amelyben kereskedelmi jogokat követelt. Az ajánlat válságot robbantott ki az arisztokráciában, amely már megosztott volt a sógunhoz közeliek és a kevésbé befolyásosak között. Az előbbiek hajlottak a megegyezésre: nem nyitottságból, hanem mert tudták, hogy nem rendelkeznek megfelelő haderővel ahhoz, hogy szembeszegüljenek az észak-amerikaiakkal. Az utóbbiak - ezzel szemben - visszautasították a „barbárok” követeléseit.

Egy évvel később Perry nyolc „fekete hajó”-val tért vissza. A bakufu a császár jóváhagyása nélkül aláírta a megállapodást, amely szerint két kikötőt megnyitnak az észak-amerikai kereskedelem előtt. A megkötött megállapodásra hivatkozva britek, oroszok, franciák és hollandok is azonos feltételeket követeltek. Az országot elárasztották a külföldi kereskedők, ami viszont egy idegenellenes gyűlölethullámot indított el. A megállapodás aláíróját meggyilkolva találták, és lázongások törtek ki a bakufu ellen. Az erőszakos megmozdulásokat végül a nyugati erők leverték. Katonai alárendeltségük tudatában mind a bakufuban, mind az udvarban megerősödni látszottak azok a nézetek, amelyek szerint reformokat kell bevezetni, gyökeres változásokra van szükség ahhoz, hogy egy erős hadsereg alakulhasson meg, amely Japánt „gazdag és erős nemzetté” teszi. Ez tűnt az egyetlen lehetőségnek, hogy elkerüljék: a nyugati hatalmak Japánra kényszerítsék törvényeiket, ahogy azt tették korábban Kínával és a többi országgal Ázsiában.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2011. nyár számában olvasható.