Kétségkívül épületei a leghíresebbek, de rendkívül sokoldalú művész volt, kiváló festő, költő, író és néprajztudós, egyébként pedig - Tompa László szavaival - `Erdély legnyugtalanabb, izgága magyarja`. Nemcsak művészete maradandó értékű, de emberi nagysága is példa volt és maradt minden nemzedék számára. Kortársai `a szikladerekú építőt látták benne, aki teleültette Erdélyt zengő templomokkal ... a fiatalabbak a hűség és szolgálat jelképét, a szétzüllött harangszónak tornyot rakó embert. Élete, munkássága századokra szóló példa és tanulság` - írták róla, amelyben nincs semmi túlzás. Ékesen bizonyítja ezt, hogy az első világháború után lemondott a budapesti Iparművészeti Főiskola tanári katedrájáról, és hazament Erdélybe, ahol nem várta se munka, se pénz. Pedig három gyereke volt, de ő azt mondta: `hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten`. Így azután világéletében szegény ember maradt, de persze nem bánta. Amint kilencvenévesen megvallotta: `Ha anyagiakban mindig szegény is voltam, de szellemiekben, lélekben, családilag gazdag, szép és boldog volt az életem`.