Húsz éve bontották el a berlini falat

2010. június 13. 15:09 MTI

A II. világégést követően a vesztes Németországot és fővárosát, Berlint megszállták a győztes antifasiszta koalíció csapatai. Berlinnek a nyugati szövetségesek által ellenőrzött része és a szovjet zóna között - amely az 1949-ben létrejött NDK fővárosa lett - többé-kevésbé szabad volt az átjárás, s ennek révén 1949 és 1961 között több mint 1,6 millió ember menekült a nyugati szektorba.

1961. augusztus 13-án éjjel "az NDK államhatárának biztosítása céljából" a keletnémet hadsereg és a rendőrség egységei szögesdróttal és drótakadályokkal lezárták a két Berlint elválasztó övezetet, majd két nappal később fegyveres felügyelet mellett betonelemekből álló falat kezdtek építeni. Ennek elsősorban az volt a rendeltetése, hogy meggátolja a keletnémet polgárok tömeges menekülését a nyugati városrészbe.

Az elkészültekor 155 kilométer hosszú, egész Nyugat-Berlint körülvevő betonfal-rendszer vonalán 300 figyelőtornyot és 43 földalatti bunkert emeltek. A határövezet 50-100 méter szélességben tiltott zóna volt mindenki számára, megközelíthetetlenségét az állig felfegyverzett határőrökön kívül kutyák futtatására szolgáló sáv, vizesárok-rendszer és külön gépkocsiút biztosította. A két városrész közötti 80 átkelőhely közül csak 12 maradt nyitva, elvágták a városi gyorsvasút és a metró összeköttetéseit is, csak a friedrichstrassei megálló működött tovább, ahol határállomást rendeztek be.

Az 1961-es határlezárás sokkolta a berlinieket: családok szakadtak szét, ezrek nem tudtak eljutni munkahelyükre vagy rokonaikhoz. A 70-es évek elején Willy Brandt nyugatnémet kancellár a két német állam viszonyának javítását célzó új keleti politikája révén elérte, hogy az NDK enyhítsen a Nyugat-Berlint elszigetelő utazási korlátozásokon. A fal fennállása alatt, 1961 augusztusa és 1989 novembere között mintegy ötezer embernek sikerült az NDK-ból Nyugat-Berlinbe menekülnie, körülbelül ugyanennyit fogtak el szökés közben. A potsdami Kortárs Történeti Kutatóközpont 136, a falnál történt halálesetet tart nyilván, az utolsó halálos áldozat egy 22 éves fiatal volt, akit 1989. február 6-án lőttek agyon.

1989 nyarától a kelet-európai változásokkal együtt az NDK-ban is mindennapossá váltak a rendszer reformját követelő tömegtüntetések, melyeknek egyik legfőbb követelése a német-német határ megnyitása és a berlini fal lebontása volt. Ebben az időszakban látványosan megugrott a szocialista német államot elhagyó állampolgárok száma, különösen, miután Magyarország 1989 augusztusában-szeptemberében megnyitotta a nyugatra vezető utat a menekülők előtt.

Az NDK-ban 1989 őszén kibontakozó tíz- és százezres megmozdulások megingatták a párt- és állami vezetést, s elvezettek a fal ledöntéséig. A népharag miatt október 18-án Erich Honecker pártfőtitkár-államfőnek távoznia kellett tisztségeiből, a megújult pártvezetés pedig radikális engedményre kényszerült. 1989. november 9-én bejelentették, hogy megnyitják a Nyugat-Berlinbe vezető átkelőket. A fallal együtt egy lélektani gát is leomlott.

A létesítmény szervezett, hivatalos bontása 1990. június 13-án indult, amikor kidöntötték a helyéről az első betonszelvényt a Bernauer Strasse és az Acker Strasse sarkán. 1990. június 22-én a négy nagyhatalom külügyminisztereinek jelenlétében ünnepélyes keretek között bontották le a leghíresebb átkelőhelyet, a sok kém- és kalandregényben, filmben szereplő Checkpoint Charlie-t. 1990. július 1-jén a határőrség hivatalosan is beszüntette tevékenységét a belnémet határ berlini szakaszán.

A Berlin és Brandenburg határán fekvő műszaki zárat 1991 novemberére számolták fel teljesen, s ezzel végleg megszűnt a berlini fal, amely a második világháború után évtizedekig Európa megosztottságának jelképe volt.