A hintapolitika mítosza nyomában
2009. augusztus 25. 13:45
Mennyire tekinthető valósnak, és mennyiben csak történészi képzelgésnek a Kállay Miklós miniszterelnökségéről az elmúlt évtizedekben kialakított kép? Többek közt ez is kiderül Joó András elemzéséből, aki az 1942-44 közötti magyar külpolitika lehetőségeit mutatta be nemrég megjelent könyvében.
Magyarországra úgy köszöntött az 1942-es esztendő, hogy hazánk hadiállapotban állt a Szovjetunióval és Nagy-Britanniával. Budapestről - német nyomásra - az Egyesült Államoknak is hadat üzentek. Az 1942. március 9-én hivatalba lépő Kállay Miklós legfőbb feladata viszont abban állt már, hogy a második világháborúból fokozatosan kivezesse az országot. Kállay, eltérő körülmények közt, Teleki Pál nyomdokain kívánt haladni, kinevezése mögött befolyásos tényezők munkálkodtak, akik személyét szóba hozták, s így "lassanként meggyőződéssé vált" - írta a kor egyik fontos tanúja Kornfeld Móric -, hogy rajta kívül "nincs is más".
A magyar külpolitika az 1938 és 1941 között elért területi nyereségek megőrzésére, illetőleg egy a háborús vereségből következő újabb Trianon elkerülésére törekedett. A külpolitika a háborús körülmények között lényegileg különbözött a békeidők során megszokottól, a titkosszolgálati tényezőknek és háttérfiguráknak nagyobb szerep jutott. A háború egyúttal a veszélyeztetett kisállami lét alapvető kérdéseit vetette fel, súlyos dilemmák elé állítva a magyar kormányfőt.
Kállay alakjáról mindemellett jobbára tragikomikus színezetű kép maradt vissza történelmi tudatunkban, néhány visszatérő közhely ötlik fel bennünk újra és újra a "Kállay-kettős"-ről vagy az úgynevezett "hintapolitikáról". Korábban a hazai szakirodalom meghatározó eszmefuttatásainak sem sikerült - kevés kivételtől eltekintve - túllépniük az osztályszempontú "rendszermentés", valamint a fatalista "kényszerpálya" elméletek gondolatkörén. Nem váltak átláthatóvá a Magyarország sorsát végül eldöntő bonyolult és rejtett összefüggések sem.
A könyv a második világháborús magyar külpolitika vélt és valós lehetőségeit is szembesíti egymással, így megtudhatjuk, hogy milyen szerepe volt a hazai diplomáciában a zsidókérdésnek, vagy hogy mennyire lehetett észérvekkel fellépni a német vagy épp olasz törekvésekkel szemben. Körvonalazódnak a problémás kérdések is, azaz hogy milyen esélyei voltak, és lehettek volna egy esetleg balkáni brit partraszállásnak, vagy pedig annak részletei, hogy a magyarok miért nem tudtak, és miért nem akartak közeledni a román és szlovák illetve cseh emigráns diplomatákhoz. A probléma Moszkvával is fennállt: a könyv részletesen elemzi a kor vezető diplomatáinak félelmeit vagy épp reményeit a kapcsolatfelvétel kockázatai miatt. Végül, de nem utolsósorban a megszálláshoz vezető utat követhetjük nyomon, és olvashatunk a rejtélyes Veréb-misszió történetéről is.
Ez a kötet az összefüggések feltárására tesz kísérletet, Kállay tevékenységének értékelésekor arra irányítva rá a figyelmet, amit számunkra a legvilágosabban Bibó István szavai mondanak el, amelyek szerint Közép- és Kelet-Európa népeinek külpolitikáját végső soron "nem elvek" és nem "lelki habitusok", de még "nem is tárgyi érdekek" döntötték el, hanem "kizárólag területi vitáikból fakadó pozíciójuk."
Joó András: Kállay Miklós külpolitikája. Napvilág Kiadó, Bp., 2008. 340 o. 2600 Ft. Politikatörténeti Füzetek
Támogasd a 
szerkesztőségét!
