László Gyula Kőhalmon született 1910. március 14-én. Édesapja id. László Gyula néptanító, majd igazgató volt az állami elemi iskolában, szabad idejében Posta Bélának, a nagyhírű kolozsvári régészprofesszornak a vidéki megfigyelőjeként tevékenykedett, később Budapesten a Néprajzi Múzeum könyvtárosa lett. Édesanyja, Tordai Vilma Bibarcfalván született. A családnak 1916-ban a háborús események miatt el kellett menekülni, a kis László Gyula Balatonlellén kezdte meg iskoláit. Felsőbb tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán és a Pázmány Péter Tudományegyetemen végezte. Ez utóbbin ókeresztény régészetet, néprajzot, magyar régészetet hallgatott, 1935-ben summa cum laude doktorált. Közben díjtalan gyakornoki állást vállalt a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeumban, majd Fettich Nándor figyelt föl a rajzaira és áthívta a Nemzeti Múzeumba. A második bécsi döntés után 1940-től Kolozsváron a Bolyai Egyetemen egyetemi, majd nyilvános rendkívüli és rendes egyetemi tanár lett. 1951-57-ben múzeumi előadóként, illetve osztályvezetőként dolgozott, 1957-1980 között az ELTE tanára volt. Mintegy 25 könyvet és több mint 600 cikket, tanulmányt jelentetett meg a régészet, a művészettörténet témaköréből. Noha elsősorban régészként dolgozott, képzőművészeti kiállításaival is országszerte nagy sikert aratott. Nevéhez fűződik a kettős honfoglalás elmélete: a magyarság ősei két lépcsőben szállták meg a Kárpát-medencét, az első szakasz 670 körül volt, míg a második szakasz a jól ismert IX. század végi bejövetel. Főbb művei: A honfoglaló magyar nép élete, Árpád népe, Őseinkről, Arckép és kézírás, Szent László legenda középkori falképei, A `kettős honfoglalás`, `Emlékezzünk régiekről ...`. A Széchenyi-díjat 1991-ben kapta. Nagyváradon érte a halál.