Első költeményei a Conque című folyóiratban jelentek meg (1891-1892), azonban váratlanul úgy határozott, hogy hátat fordít az irodalomnak, amelyet veszedelmes bálványimádásnak látott. Matematikai ismereteit mélyítette el, majd újra feltámadt művészi alkotókedve, megírta a Bevezetés Leonardo da Vinci módszerébe, 1895 című tanulmányát; ezt az `eszköz elméletének` szánta, melynek segítségével létrehozhatta a szellem alkotó egységét. Miközben intellektuális etikát dolgozott ki (Teste úr, 1896-1926), szenvedélyesen érdeklődött a politika és a gazdasági kérdések iránt is. Visszatérését a költészethez egy hosszú, szimbolista költemény, Az ifjú Párka, 1917-es kiadása jelezte. Folytatta elmélkedését a nyelvről, a festészetről, zenéről, tudományról, s ezeket esszékké (Változatok, 1924-1944, Pillantások a mai világra, 1931, Olyan, amilyen, 1941-1943) vagy szókratészi párbeszédekké (Eupalinosz vagy az építész, 1923; A lélek és a tánc, 1923) formálta, s eközben versesköteteivel (Régi versek albuma, 1920; Varázslatok, 1922) illusztrálta a költészet művészetét, amelyet 1937-től a Collége de France-ban oktatott. A színházhoz is közeledett két balett-melodrámájában (Amphion, 1931; Semiramis, 1934), és megírta a Narcissus kantátájának, (1942) szövegkönyvét. Részt vett a Népszövetség munkájában, s Magyarországon is járt. Párizsban hunyt el 1945. július 20-án.