Az al-dunai hajózás legnagyobb akadálya évszázadokon át a Vaskapu volt. A veszélyes szakasz csak magas vízállás esetén volt járható. A hajózási akadályok leküzdésére már a római időkben is kísérletet tettek. A Duna medrében levő sziklákat az akkori technikával nem tudták eltávolítani, ezért a jobb part mentén hajózócsatorna építésébe fogtak. A római idők elmúltával azonban az Al-Duna mint kereskedelmi út hosszú időre jelentőségét vesztette. Csak a napóleoni háborúk utáni gazdasági visszaesés hívta fel a figyelmet az addig elhanyagolt keleti kereskedelemre. A Magyar Királyi Helytartótanács 1840-ben kidolgozta a folyam átfogó szabályozásának tervét, a munka megkezdését azonban az irreális költségek lehetetlenné tették. Az állami kezdeményezés után Széchenyi István gróf is kiállt a Vaskapu szabályozása mellett, aki 1830 júniusában Pestről indulva a Fekete-tengerig hajózott egy négyevezős lélekvesztőn. Útját Konstantinápolyban fejezte be, ám ott hiába győzködte a szultánt és a török hatóságokat a tervezett építkezés hasznáról. A krími háborút lezáró párizsi béke 1856-ban kimondta a dunai közlekedés szabadságát, így a Vaskapu szabályozásának kérdése nemzetközi szinten is előtérbe került. 1878-ban a Berlini Kongresszus döntése értelmében ennek költségeit és technikai megvalósítását az Osztrák-Magyar Monarchiára bízták. A korszak mércéje szerint hatalmas vállalkozásról volt szó: a partról és a sekély vízből 227 ezer köbméter sziklát kellett kiemelni, 162 ezer köbmétert pedig a zúgó áradatban kellett felrobbantani. A csatornát 1896. szeptember 27-én avatták fel. Az összes munkálatok azonban csak 1898-ra készültek el és a többi csatornával együtt október 1-jén adták át a forgalomnak. Az építkezés költsége eredetileg 9 millió korona lett volna, amit ugyan alaposan túlléptek, de a ráfordítás még így is hamarosan megtérült.