Fiatalon az Olasz Katolikus Egyetemek Szövetsége és a Katolikus diplomások mozgalma nevű szervezetek elnöke volt. A II. világháború után az Alkotmányozó Nemzetgyűlés tagja lett, majd később is képviselő maradt. Több kormánytisztséget is betöltött, többször volt miniszter. 1963 decemberében alakított először kormányt, amelyben az Olasz Szocialista Párt is részt vett. A költségvetési vitában elszenvedett vereség után, 1964 júniusában lemondott, de újra ő alakított kormányt és átvette a külügyek irányítását is. Az infláció és a gazdasági növekedés lassulása miatt nem tudta végrehajtani a tervezett reformokat, ezért az 1968-as választások után lemondott. 1970-72 között külügyminiszter volt. Másodszor 1974-ben lett miniszterelnök. A kormány 1976 januárban megbukott, de Moro február és július között még ügyvezető kormányfőként működött. Az 1976-os választásokon pártja 38,7, a kommunisták 34,4 százalékot értek el. Moro pártjának baloldalán helyezkedett el, s felismerte a kommunistákkal kötendő `történelmi kompromisszum` szükségességét. 1976 októberében a Kereszténydemokrata Párt elnöke lett, s e poszton is nagy befolyása volt az olasz politikára. 1978. március 16-án a Vörös Brigádok nevű szélsőbaloldali terrorszervezet elrabolta, öt testőrét megölte. Életéért cserébe 13 társuk szabadon bocsátását követelték. A kormány több ízben megtagadta az ultimátum teljesítését, s elrablói csaknem két hónapos fogva tartás után Rómában (vagy a közelében) meggyilkolták. Holttestét május 9-én Rómában egy gépkocsi csomagtartójában találták meg.