Egyetemi tanulmányait Zágrábban, majd Münchenben végezte, növény-,állat-és őslénytanból doktorált. 1901-től a Földtani Intézet munkatársa volt. Részt vett az ország földtani felmérésében, a horvátországi Karszt területén fordult érdeklődése a barlangok felé. Ő a magyar barlangi ősember-kutatás megalapítója, Herman Ottó javaslatára a bükki Szeleta-barlangban 1906-ban végzett ásatásaival kezdődött a rendszeres hazai ősrégészeti kutatás. Más bükki barlangokban, így a Subalyukban, és más hegységek barlangjaiban is végzett ásatásokat. Elsőnek ismertette a lillafüredi István-barlangot, kiépítésénél szakértőként működött. Meghatározta és rekonstruálta a borbolyai ősbálnát. Ő irányította a budai várbeli `török pincék` feltárását, s létrehozta itt az első hazai barlangmúzeumot. Szorgalmazta a Pálvölgyi-barlang kiépítését és megnyitását, s részt vett a balatonfüredi Lóczy-barlang kiépítésében. Róla nevezték el az 1930-ban feltárt Szemlőhegyi-barlangot, amelyet elsőként térképezett fel. Megalapította és hosszú időn át vezette a Magyar Barlangkutató Társulatot. 1917-ben karsztgeológiából magántanári címet kapott, 1924-ben a gerincesek őslénytanának tanára lett, 1928-ban címzetes nyilvános rendkívüli tanár lett a budapesti egyetemen. 1929-ben elsőként készített törvénytervezetet a barlangok védelme érdekében. 1953-tól életműve alapján a föld- és ásványtani tudományok kandidátusává minősítették. 1913-tól szerkesztette a barlangászok szakfolyóiratait. Magyarország szinte minden jelentős barlangjában végzett ásatást. 1952-ben elkészítette a Kárpát-medence barlangjait ismertető (kéziratban maradt) munkáját. Budapesten halt meg 1957. február 28-án. Fő művei: A magyar barlangkutatás ősrégészeti eredményei, A jégkor embere Magyarországon, A cserépfalvi barlang monográfiája, A budavári barlangpincék földtani viszonyai.