1894-ben a Stefánia Gyermekkórházban, 1895-től az István kórházban dolgozott, s 1893-tól tanított a pesti egyetemen. A modern veseélettan és vesekórtan egyik nemzetközileg elismert megalapítója volt. A veseelégtelenség fogalmát elsőként ő határozta meg és vezette be az annak megállapítására alkalmas vizsgáló eljárást. Az elsők között volt, akik fizikai-kémiai módszereket alkalmaztak az orvostanban. A vesebetegségek, valamint a tuberkulózis gyógyítása terén is alapvető tevékenységet fejtett ki. Kutatásai kiterjedtek a leukémia gyógyítására, az öregedés élettanának vizsgálatára is. Mint pedagógus igen jelentős iskolát nevelt fel, 1945 után vezető belorvosaink többsége az ő tanítványa volt. Tagja volt a felsőháznak. 1944. április 12-én halt meg Budapesten. 2003-ban posztumusz Magyar Örökség-díjat kapott.