A trianoni határok közé szorult ország urbanizációját a területvesztés egyszerre érintette előnyösen és hátrányosan. Az előnyt az jelentette, hogy a megmaradt központi országterület lakosságának nagyobb hányada volt városlakó: amíg a dualizmus korának végén a budapesti és a törvényhatósági jogú városok népessége az össznépesség egyötödét alkotta, addig 1930-ban egyharmad körül alakult ez az arány.
Hátrány volt viszont, hogy elkerült az országtól a magasan urbanizált Erdély és a Felvidék, ezeken az országrészeken igazi urbánus települések sora volt található. Budapest a maga 1 milliós népességével nyomasztóan hatott, mellette a tízre leapadt törvényhatósági városok - néhány kivétellel - a százezres lélekszámot sem érték el. Ráadásul a legnépesebb vidéki városok az Alföld mezővárosaiból kerültek ki, s mint többé-kevésbé agrártelepülések, alig növekedtek és fejlődtek.
A szűkös helyi erőforrásokat az állam városfejlesztő tevékenysége sem ellensúlyozhatta. Igaz, az 1912-ben hozott első városi törvény, a XLIII. törvénycikk a városok állami segélyezését és tisztviselőik fizetésének a szabályozását írta elő. Ám az 1918 után gazdaságilag megroppant ország és elszegényedett állam ténylegesen nem finanszírozhatta a városok gazdálkodását. Jószerével még a drámai lakáshiány megoldásához sem volt képes anyagi segítséget nyújtani, legföljebb szükséglakótelepeket állított fel, azok zöme is Budapestre és környékére koncentrálódott. A húszas évek közepén külföldi kölcsönök felvétele útján nyílt mód némi városfejlesztésre.
Az 1925. évi XII. tc. engedélyezte a vidéki városoknak az ún. Speyer-kölcsön felvételét, melyek első része 10 millió dollár értékben már ebben az évben, további 6 millió értékű kötvény 1926-ban vált hozzáférhetővé. A városok ezt tisztviselői lakások és egyéb infrastrukturális intézmények létesítésére fordították.