Farkaslakán született 1897. szeptember 20-án. Első novellája 1922-ben jelent meg. 1923 és 1926 között az Egyesült Államokban élt, írásait folyamatosan hazaküldte. 1925-ben megjelent első novelláskötete (Lélekindulás). Hazatérése után Kolozsvárott telepedett le, s az erdélyi magyar irodalmi és szellemi élet vezető alakja lett. Az Újság és az Ellenzék munkatársa volt, előadáskörutakat szervezett, többször szerepelt Magyarországon. 1933-tól a Brassói Lapokban külön rovata volt (Tiszta beszéd). 1926-ban az Erdélyi Helikon alapító tagja. 1935 után politikai nézetei radikalizálódtak, felfogása a nép írókéhoz került közel. Budapest ostromát Bajor Gizi házában vészelte át. 1945-től 1947-ig országgyűlési képviselő volt. 1949-1953-ig kiszorították az irodalmi életből, később újra megjelenhettek cikkei, elbeszélései. Legnagyobb írói sikerét az Ábel-trilógiával aratta. Írásaiban főként a székely falvak világát, műveiben az erdélyi szegénység életét, a megélhetésért az urakkal és a természettel folytatott küzdelmeit, a székelyek ügyességét és furfangos észjárását ábrázolta. Tehetsége és fantáziája játszi könnyedséggel olvasztotta egybe a tragédiát és komédiát, a misztikumot és a falu józan realizmusát. Regények mellett színpadi műveket is írt, amelyek közül kiemelkedik az Énekes madár című darabja. `Életmisztériumában a reménység tölti be a világot, a madarak zöld ágat hordanak szét, és az `érdemes emberek` javára igazodik az élet` - írta róla Ablonczy László.