Szülővárosában, Dublinban tanult, 1927-ben a Trinity College-ban szerzett franciából és olaszból bölcsészdiplomát. 1938-tól Párizsban élt, előbb Joyce, majd Duchamp és Giacometti körében. A II. világháború alatt részt vett az ellenállási mozgalomban, de a háború után visszavonult a politikai szerepléstől. Gondolkodását többek között Descartes filozófiája és Dante költészete határozta meg. Pályáját versekkel kezdte, T.S.Eliot és a francia szürrealisták hatása alatt. Világképe már korai Proust-esszéjében (1931) körvonalazódott, szerinte az életben a szenvedés és az unalom időszakai váltakoznak. A Több fricska, mint rúgás (1934) című novelláskötete és első regénye, a Murphy (1938) a szürrealisták által kedvelt `fekete humor` egyéni változata. Jelentős csavargónovellája, A kitaszított (1947) nagy regénytrilógiáját készítette elő. 1946-ban ment végbe benne az a szellemi átalakulás, amelynek nyomán fő műveit megalkotta. Trilógiájának első része, a Molloy (1951) részleteiben az Odüsszeia és az evangéliumok parafrázisa. A mű az alkotásért folytatott küzdelem metaforájaként is értelmezhető. Folytatása a Malone meghal (1951), melynek fő alakja egy kórházi ágyon fekve látja szeme előtt elvonulni egy élet valós vagy képzelt eseményeit, melyek groteszk halálba torkollnak. A megnevezhetetlen (1953) című harmadik regény egy test nélküli tudat óriásmonológja. Beckett nevét klasszikussá vált abszurd drámája, a Godot-ra várva (1952) tette világhírűvé. Két csavargó hőse, Estragon és Vladimir az örökös várakozás állapotában él, de a változás Godot eljövetele helyett csak az emberi értékek lassú pusztulásában nyilvánul meg. Későbbi drámái közül A játszma vége (1957) és az Ó, azok a szép napok (1961) még hagyományosan színműszerű, de később már csak pár perces jeleneteket, némajátékokat írt. Ugyanez a végletes tömörség jellemzi kései prózáját is: a Semmi-szövegek (1955) című ciklust követő, jobbára néhány oldalas szövegeit maga Beckett a memento mori ('emlékezz a halálra') funkcióját betöltő 17. századi holland képekhez hasonlította. E korszakában mindössze két hosszabb műve született a Hogyan (1961) című regény és Az elveszejtő (1971) című kisregény, mindkettő Dante-parafrázis. Az irodalmi Nobel-díjat 1969-ben kapta meg. 1989. december 22-én halt meg Párizsban.