A XVII-XVIII. század fordulója magyar nemességének világnézeti küzdelmeit legerőteljesebben megszólaltató lírikusa 1776. május 7-én született Egyházashetyén. A felvilágosodás és a romantika közötti korszak jelentős költője, a klasszikus verselés páratlan mestere. 1788 és 1795 között a soproni líceum diákja volt. 1799-ben feleségül vette 14 éves másod-unokatestvérét, Dukai Takács Zsuzsannát, s a kemenesaljai Sömjénbe költöztek. 1803-tól haláláig niklai birtokán élt. Lírájának művészi tetőpontját a napóleoni háborúk idején (1805-07) írt hazafias ódái jelentik. Költészetének alaphangja a kiábrándultság. Idillje, a Magyarország, a Balaton és a Keszthely nem a valóságot ábrázolják, hanem a valóság vágyott, eszményi képét festik jelenvalóként. Velük éppen ellenkező utat követett 1808 előtti költészetének másik jelentős műfajcsoportjában, elégiáiban is: A közelítő tél, Levéltöredék barátnémhoz, Horác. Az 1810-es években a személyekhez szóló ódák és az episztolák foglalták el a legnagyobb helyet költészetében. 1817 után érdeklődése egyre erőteljesebben elméleti irányba fordult. Ekkor születtek A versformákról, illetve A kritikáról című írásai. Esztétikai művei mellett A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól címmel írt művében jobb bánásmódot követelt a jobbágyoknak, s mozgósított az időszerű gazdasági reformok érdekében. Új műfajt is teremtett: a bölcselkedő tartalmú episztolát. A magyarokhoz című ódájához Kodály Zoltán komponált zenét. Az erős érzelmek, a hétköznapi élet apróságainak finom ábrázolása, az aggodalom és a halálvárás Hölderlin és Keats lírájával rokonítja költészetét.