A magyar felvilágosodás első szakaszának vezető alakja Bercelen született. Mária Terézia testőrtisztje volt, majd tiszántúli birtokán visszavonultan élt. A magyar irodalom öntudatra ébresztésének egyik élharcosaként klasszicista tragédiákkal (Ágis tragédiája, 1772), egy vígjátékkal (A filozófus, 1777), s olyan röpiratokkal (Jámbor szándék, 1881) indult, amelyekben nagy szabású nyelvi- irodalmi programot hirdetett. Az irodalom feladata, szerinte, egyrészt a nyelv tökéletesítése, másrészt a tudományokkal való összhang biztosítása, felzárkózás a modern külföldhöz. 1804-ben írta, Voltaire Candide-jának mintájára, utópisztikus, állambölcseleti, filozófiai regényét, a Tariménes utazását, amely azonban csak 1930-ban jelent meg nyomtatásban. A mű utazási regény s egyúttal államregény, benne a vadember naiv kritikájával. Két utolsó műve elmélkedés az emberi természetről, a létről és az értelemről: A bihari remete, vagy a világ így megyen, illetve Az értelem keresése, amely másfélszázaddal később, 1956-ban jelent meg. Fellépésétől számítják a magyar felvilágosodás kezdetét. Művelődési programját a reformkorban kezdték megvalósítani.