A romániai magyar irodalom egyik kiemelkedő alakja Mikházán látta meg a napvilágot. Írói nevén Őrhegyi Sándor. Tanulmányait a kolozsvári Tanárképző Intézetben és a Ferdinand Egyetemen végezte. 1923-ban szerepelt a Tizenegyek című antológiában, s 1923-tól a Keleti Újság, később az Újság munkatársa, a Brassói Lapok főszerkesztője volt, majd az Erdélyi Gazda című lapot szerkesztette a II. világháború előtt. Tagja volt a Benedek Elek által vezetett `székely írócsoportnak`, társaival együtt felolvasókörutakat szervezett. 1944 őszén a román hatóságok internálótáborba hurcolták, a Zsilvásárhelyi Déli Hírlap című illegális lágerújságban jelentek meg cikkei. A táborból a Groza- kormány megalakulása után szabadult ki. 1947-52-ben a Magyar Népi Szövetség elnöke, a Romániai Magyar Szó főszerkesztője volt. 1952-ben lemondott tisztségeiről, s Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségének munkatársa, majd az Irodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztőségének vezetője lett. 1968-ban nyugállományba vonult. Elbeszéléseiben általában a székely népéletet örökítette meg, tragikus kimenetelű emberi és társadalmi konfliktusokat jelenített meg. Ábrázolásmódjára a naturalista prózairodalom és a székely népballadák hagyománya hatott. Legismertebb művei a Vakvágányok és a Lélekvesztő című regényei, valamint a Nagy idők című novelláskötete. Élete alkonyán vetette papírra visszaemlékezéseit, amelyek a Virág alatt, iszap fölött, Fogy a virág, gyűl az iszap és Nehéz szagú iszap fölött címen jelentek meg. Kolozsvárott halt meg 1984. február 17-én.