1912. november 28-án kikiáltották Albánia függetlenségét. Ugyancsak ekkor ünneplik, hogy 1944-ben az ország ezen a napon szabadult fel az 1939-től tartó külföldi megszállás alól. A Balkán-félszigeten fekvő Albánia neve az ókori Albanopolis város emlékét őrzi. Az albánok (saját nyelvükön szkipetárok) az illírek leszármazottainak tartják magukat, de a XX. század elejéig nem adatott meg nekik a függetlenség. 395-ig római provincia volt Illyricum, 395 és 1347 között a bizánciak kormányozták. 1479-től 1912-ig török uralom alatt állt, a hódítók a lakosság jelentős részét iszlamizálták. Az önálló albán államot az első Balkán-háború végén, 1912. november 28-án kiáltották ki, de az első világháború kitörésekor Olaszország megszállta az országot, és csapatai csak 1920-ban távoztak. Az 1922-ben létrejött köztársaságban Ahmed Zogu három év múlva puccsot hajtott végre: elnökké, majd 1928. szeptember 1-jén királlyá nyilvánította magát. 1939. április 7-én Olaszország lerohanta Albániát, 1943-ban a németek foglalták el, de 1944-ben kiűzték őket, s november 28-án az ország felszabadult. A világháború utáni első választásokon, 1945 decemberében csak a kommunisták jelöltjeire lehetett szavazni. 1946. január 11-én megfosztották trónjától Zogut, kikiáltották a Népköztársaságot és ideiglenes kormány alakult a kommunista Enver Hodzsa vezetésével. Hodzsa haláláig, 1985-ig hatalmon maradt, és a legortodoxabb sztálinista rendszert hozta létre. Az ország nevét 1976-ban változtatták Albán Szocialista Népköztársaságra. Hodzsa 1985-ben bekövetkezett halála után az albánokat nem lehetett többé légmentesen elszigetelni a külvilágtól, tudomást szereztek a kelet-európai változásokról. Az 1998 novemberében megtartott népszavazáson elsöprő többséggel fogadták el az új alkotmányt, amely rendelkezik a hatalmi szervek szétválasztásáról, a jogállamiság megteremtéséről, a bírói testületek függetlenségéről, szavatolja az emberi jogok érvényesítését, illetve a kisebbségek védelmét.