Az Anjou-ház magyarországi ágából származó Lajos I. Károly és Lokietek Erzsébet házasságából született 1326. március 5-én. 1330-ban szerencsésen túlélte Záh Felicián a királyi család ellen elkövetett merényletét. 1342. július 21-én koronázták magyar királlyá. Apjától egy jól szervezett, gazdag országot örökölt. Uralkodása a magyar történelem egyik fényes korszakának tekinthető, ugyanakkor már jelentkeztek azok a problémák, amelyek az Anjou-Magyarország bukásához vezettek. Lajos a szélrózsa minden irányába - Nápoly, Litvánia, Havasalföld - indított hadjáratokat, sikeresnek azonban csak a dalmát partvidékért folytatott küzdelem tekinthető. A király személyesen is bekapcsolódott a harcokba, többször meg is sebesült. 1370-től lengyel király is lett, de az országot anyjára, és unokatestvérére bízta. Belpolitikájának egyik jelentős lépése volt az ún. 1351-es törvények kiadása, amely a köznemesség megerősödését szolgálta. Fejlesztette a városokat, a polgárokat kereskedelmi és önkormányzati kiváltságokkal látta el. Lajos támaszát az apja által felemelt vezetőréteg jelentette. Sokat tett a katolikus egyházért, jelentősen támogatta a pálosokat, több kolostor alapítása is az ő nevéhez köthető. Uralkodása alatt számos építkezés történt, sor került a pécsi egyetem megalapítására is, jelentős kulturális kapcsolatokat épített ki a Nyugattal, és Itáliával. Élete vége felé már visszavonult, titokzatos bőrbetegsége mellett az is aggaszthatta, hogy Kotromanic Erzsébettel kötött házasságából csak leányok születtek. Nagyszombat városában halt meg, Székesfehérvárott temették el.