60 éve ért véget az okinavai csata
2005. június 22. 11:33
Hatvan éve, 1945. június 23-án ért véget a második világháború utolsó - és egyik legvéresebb - csatája, az Okinaváért vívott ütközet. A japán miniszterelnök idén az amerikai hadsereg delegációjával együtt vett részt a közös megemlékezésen.
A legnagyobb szigetet, a mintegy 100 kilométer hosszú és 30 kilométer széles Okinavát a japánok a háború kezdetétől erődnek építették ki, utolsó védelmi vonalként az anyaország előtt. A 130 ezer fős helyőrség parancsnoka Micuru Usidzsima tábornok volt, aki erőit a sziget déli részén, megerősített állásokban vonta össze. Usidzsima úgy döntött, hogy embereit a szövetséges tengeri és légi fölény miatt nem pazarolja a tengerpartok védelmére, inkább barlangokban, alagutakban, megerősített állásokban vonta össze őket, amelyeket csak frontálisan lehetett megtámadni. Emellett számított a kamikázék, az öngyilkos pilóták okozta lélektani hatásra és az anyagi veszteségekre is.
Az amerikai hadvezetés ugyan alig felére becsülte a védők számát, mégis az addigi legnagyobb flottaösszevonást hajtotta végre. A Simon Bolivar Buckner altábornagy irányította Jéghegy-hadműveletben több hajó és katona vett részt, mint a normandiai partraszállásban: a szigetet 1400 hajó, közülük 325 hadihajó vette körül, fedélzetükön 183 ezer emberrel.
A szárazföldi hadműveletek április 1-jén, húsvét vasárnap kezdődtek meg, a szigetet akkor már hetek, hónapok óta bombázta a légierő. Ezen a napon 60 ezer katona szállt partra, támogatásukra a világháború leghevesebb zárótüzét zúdították a védőkre, 24 óra alatt 3800 tonna lövedéket lőttek ki. A japán stratégia miatt a művelet viszonylag könnyen zajlott le. A gyengébben védett északi részt egy hét alatt sikerült megtisztítani, s a hónap közepére amerikai kézre került az itt felépített két japán légi bázis is. A légierőnek és a tengeralattjáróknak sikerült a tengeren elsüllyeszteniük a világ legnagyobb csatahajóját, a Yamatót, amely április elején indult útnak (a legenda szerint csak odaútra elég üzemanyaggal) Okinava felé azzal a feladattal, hogy kössön ki és harcoljon a végsőkig.
Ez azonban csak a "bemelegítés" volt, a délen beásott japánok igen heves ellenállást tanúsítottak. Az erődítmény-rendszert a támadóknak egyenként kellett felszámolni, ráadásul a tengeren horgonyzó hajóktól csak gyenge tüzérségi támogatást remélhettek. Dolgukat nehezítették a gyilkos kígyók is, amelyek marása számos katona halálát okozta. Az első védelmi vonalat csak április 24-én sikerült áttörni, a következő vonalon pedig elakadt az előrenyomulás. A japán kamikázék által elpusztított 21 és megrongált 66 hajóval az amerikai veszteségek meredeken emelkedtek. Ráadásul májusban megérkezett a monszun is, az állandó esők mocsárrá változtatták a hadszínteret, amelyen temetetlenül hevertek a holttestek ezrei, a front az első világháború kétségbeesett lövészárok-harcait idézte.
Május elején a japánok ellentámadást indítottak, amely napok alatt kifulladt. A védők május végén visszavonultak utolsó állásaikba egy megerősített félszigeten, sebesültjeiket kivégezték vagy sorsukra hagyták. A sziget elestét csak 1945. június 23-án jelentették be, Okinavát a tisztogató hadműveletek lezárultával, július 2-án nyilvánították biztonságossá. A csata végét egyik parancsnok sem élte meg: Usidzsima június 16-án rituális öngyilkosságot követett el, Bucknerrel egy nappal később srapnel végzett (Ő volt a legmagasabb rangú, a háborúban elesett amerikai katonatiszt.)
A csendes-óceáni hadszíntér legvéresebb ütközetében 12 ezer amerikai katona esett el és 30 ezer sebesült meg, a japánok 102 ezer katonát vesztettek és csak 7500-an estek hadifogságba. A sziget lakosainak egyharmada, 150 ezer ember is meghalt, őket a védők használták eleven pajzsnak vagy kényszerítették öngyilkosságra. Ezen felül az amerikaiak 36 hajót és 763 repülőgépet, a japánok 16 hajót és 4 ezer repülőt vesztettek. Az iszonyú veszteségek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az amerikai hadvezetés végül az atombomba bevetése mellett döntött.
A japán kapituláció aláírása után Okinaván amerikai támaszpontok sora létesült, a sziget csak 1972-ben lett ismét japán terület. Ma is itt több tízezer amerikai katona állomásozik itt.
Junichiro Koizmui az első japán miniszterelnök, aki a második világháború óta meglátogatta a szigetet. A megemlékezéseken azonban nem csak ő, hanem az ott meghalt japán katonák 100 hozzátartozója is részt vett. Koizumi lerótta tiszteletét az amerikai emlékműnél - ahogy előző hónapban részt vett a moszkvai megemlékezéseken is. Elmondása szerint: "Több mint 28000 amerikai és japán életet oltottak Iwo Jima szigetén. Hiszek abban, hogy a mai béke és prosperitás ezen a dicsőséges áldozaton alapszik. A második világháború óta Japán soha többé nem vesz részt háborúban vagy annak kirobbantásában, és a békét sem szegi meg többé."
(Múlt-kor/Panoráma - Vladár Tamás)
Támogasd a 
szerkesztőségét!
