Kommunista honfoglalás: Sztálinváros építői

2005. május 3. 10:01 Horváth Tamás

Sztálinváros.uw.hu

Pentele története Sztálinváros történelmi előzményei

Az első napon még gyalog indultak útnak a munkások, mégpedig a két alapvető feladat szerint, kétfelé. Az egyik csoport hozzákezdett a sikló (felvonó volt a Vidám Park területén) építéséhez, vagyis a Dunán érkező anyag feljuttatását készítették elő. A többiek, akiknek szállásokat kellett építeni, a hatos úton indultak Dunaföldvár irányába. Fazekas Imre ács brigádvezető visszaemlékezése szerint: "Körülbelül a mai Béke tér helyén, közel a Lajos-kőhöz álltunk meg, ahol egy dűlőút keresztezte az országutat. Barakkok építésével kezdtük. Gabonatábla volt az első kitűzött barakk helyén. Igencsak sajnáltuk el taposni..."

A hajdani nagy barakktáborokban, a Délivárosban, a Radarban ezrek laktak. Aki munkát kapott Sztálinvárosban, annak szállás is járt. Egy vaságy, egy szék, egy keskeny furnér vagy pléh szekrényrekesz valamelyik barakkszobában. Eleinte a felépült végleges lakásokat is szállásnak használták, hiszen az első évben családok nem is költözhettek az építkezésre. S ahol tízen-húszan laktak együtt, ott a tisztaság védelme egyszersmind az egészség védelmét is jelentette. Bizony nem szégyen, de 1952-ben a következő rendeletre is szükség volt: "A hét első két munkanapján a Szűrőállomás éjjel 24 óráig ügyeletet tart. Ez idő alatt a tisztaságfelelősök a telep minden tömegszállását átvizsgálják, hogy az otthonukból visszatérőket megakadályozzák a féregbehurcolásban. Egyébként az eddig kéthetenként végzett porzást ezentúl hetenként kell elvégezni, mégpedig úgy, hogy a DDT-por a dolgozó testével közvetlenül érintkező ruhákba jusson."

Kik voltak az idesereglett ezrek és tízezrek? A korabeli magyar társadalom minden rétege és csoportja elküldte ide képviselőit. Többségében tisztességes munkás-és parasztfiatalok jöttek, de olykor-olykor az elviselhetőbbnél több volt a kalandor, a munkakerülő, a prostituált, deklasszált is. Egy híresztelés azonban nem igaz, a hőskorban elítéltek sohasem építették Sztálinvárost. Ez sértette volna a város rangját és azokét, akik szerte az országban büszkén vallották magukat az első szocialista város építőinek.

A DISZ felhívással is fordult a fiatalokhoz: `Magyar Ifjúság! Építsük fel a Dunai Vasművet, ötéves tervünk büszkeségét!` A felhívás után néhány hónap  alatt tízen nem mentek haza a falujukba, hanem Dunapentelére indulnak. Meg is érkeztek mindannyian. A Sallai Imre szakérettségis kollégium diákjai kiadták a jelszót: `Érettségi után Pentelén találkozunk.` Úgy is lett. 1951 nyarán megnyílt az első diáktábor, valahol a mai kórház tájékán. Elsőnek a budapesti Kossuth Zsuzsa Gimnázium tanulói érkeztek, őket három éven át vagy harmincezer diák követte.

Határtalan volt az építők lelkesedése. Jöttek és versengtek a legjobb munkás-, brigád-, munkahelycímért. Ez időben a 200-300 százalékos munkateljesítmények korántsem voltak ritkák. Hogy igazak voltak-e? A lelkesedés mindenesetre az volt, különben nem kellett volna megdorgálni az egyik brigádot azért, mert páros verseny lázában éjjel beszöktek az építkezésre és csendben, titokban tovább dolgoztak. Minden hónap nagy kérdése volt, hogy: ki gyújtja meg a csillagot? Tudniillik a mai Május 1. utca torkolatában álló víztorony tetején. Mert ezt meggyújtani a legjobb brigád tisztsége volt, s hozzá az is, hogy a brigád neve egy hónapon át a csillag alatt ragyogott.

Legendák keringenek a hajdanvolt sztálinvárosi "édes élet"-ről is. Mint minden pikáns történetben, a sztálinvárosi keltezésűekben is van némi túlzás. Tény, hogy vidám, fiatalokhoz illő életet élt az épülő város lakossága, és ehhez sok minden hozzátartozott. Sajnos például olyan népbüfék is, amelyek közül a mai fedett uszoda helyén álló Késdobáló volt a leghírhedtebb, ahol reggel hat órától éjfélig lehetett "talpon állni". És bár kiírva nem volt, mindenki tudta, hogy az idegen itt könnyen kaphat egykét pofont is a babgulyás mellé. Persze a szórakozás tartalmát nem a talponállók határozták meg. Inkább a kultúrcsoportok, amelyek valósággal gomba módra szaporodtak: mindenki szívesen dalolt, táncolt, muzsikált. Voltak persze főfoglalkozású zenészek is. A régiek emlékeznek egy öttagú cigányzenekarra, amelynek tagjai havi fix fizetést kaptak, és délelőttönként járták az építkezést. Menetrend szerint mindig a legjobb brigádokat keresték fel, és néha három emelet magasban, két szál pallón húzták a brigádvezető kedvenc nótáját.

A sztálinvárosi hőskor lényege azonban az a munka volt, amit az idesereglett ezrek és tízezrek soha nem látott gyorsasággal végeztek a pentelei fennsíkon. Tervek szerint 1954-re a Dunai Vasmű kohóiból évi 544 ezer tonna nyersvasat kellett volna csapolni és további 480 ezer tonna acélt, 540 ezer tonna kokszot és 280 ezer tonna hengereltárut kapott volna a kombináttól a népgazdaság.

A gyár és a város felépítésére összesen 4 milliárd forint állt rendelkezésre, ezt kellett okosan, gazdaságosan és gyorsan elkölteni. Az előbbi két "volna" voltaképpen azt jelenti, hogy ez a terv nem sikerült. Hogy így történt, az kevésbé az itt dolgozókon, mint inkább a tervek teljesíthetetlenségén múlott. Hiába voltak az adminisztratív intézkedések, hiába ütötték rá minden Sztálinvárosból induló iratra a bélyegzőt: "Kiemelni, gyorsítani" vagy "Építjük a Sztálin Vasművet!", vagy "Segítsd építeni a Sztálin Vasművet, intézd el azonnal!" A képtelenül rövidre szabott határidőket nem lehetett tartani. Sőt. A kiváltság alkalmasint meg is bosszulta magát, mert azzal Sztálinváros nemcsak a soronkívüliséget, de a kivételezetteknek járó antipátiát is elnyerte. Akkor azonban még hivatalosan is hinni kellett a csodában. Abban, hogy Sztálinváros és a gyár - még a mai technikai színvonalon is - hihetetlennek tűnő gyorsasággal felépül. A csodához azonban - ha a gazdasági életben egyáltalán van ilyen! - mindenekelőtt jobb szervezés, nagyobb szakértelem és főleg több türelem kellett volna.

De, miközben egyik feltétel sem volt tökéletes, a türelmetlenség a tetőfokra hágott. Sztálinvárosban minden azonnal, de legalábbis nagyon gyorsan kellett volna: a kor műszaki színvonalán álló gyár és benne jó szakmai felkészültségű, szocialista öntudattal bíró munkások. Ez a hivatalosan felállított, magas mérce volt az oka, hogy Sztálinváros néhányszor átesett a közvélemény rostáján; más szóval nem mindig és mindenben felelt meg az elvárásoknak. Dunapentele és az épülő telep várossá nyilvánításáról az előkészítő tárgyalások 1951 januárjában kezdődtek meg. Ellentétes vélemények is elhangzottak; voltak olyan nézetek, hogy Dunapentele maradjon meg községnek, s a városi közigazgatás csak az új, épülő telepet foglalja magába. A lehetőségeket a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének 1950 novemberében nyilvánosságra hozott, a Dunai Vasmű építésével kapcsolatos döntése határozta meg, amely nem tett említést az egymástól elkülönülő és különbözőszintű közigazgatási egységekről. Az előkészítő tárgyalások már abban a szellemben folytatódtak, hogy a városi közigazgatás magába foglalja Dunapentelét is. A koncepció felülkerekedését a minisztertanács 1951. április 29-i határozata tükrözte, ugyanis Dunapentele ideiglenes elnevezéssel várossá nyilvánította a községet és az épülő új várost.

Gyors ütemben folytatódott a városi tanács hivatalának megszervezése, az ott dolgozók létszámát 92 főben maximálták. 1951. május 25-én alakultak meg - ideiglenes jelleggel - a szakigazgatási szervek. A városi tanács és testületei, valamint a szakigazgatási szervek tevékenységének megszervezésével egy időben került sor a város kezelésében levő vállalatok kialakítására. Ezen a területen az első lépéseket a községi tanács tette meg. 1951 közepétől a szolgáltatóipari vállalatok megszervezése elodázhatatlanná vált, hiszen mind több lakóépületet adtak át az építők, s mind többen folyamodtak az állandó lakást biztosító letelepedési engedélyekért. Az építők közül egyre többen nemcsak dolgozni, hanem élni is akartak a városban.

Az első vendéglők 1951. április elején nyíltak meg ideiglenes épületekben vagy lakásokból kialakítva. Az Ady Endre utca legkeletibb kockájában, a 6-osban például a Fehér vagy Kocka, alias Kossuth éterem működött. Terasza a pálma mögött látszik. A várostervezők a kezdetektől együttműködtek a kertépítőkkel. Virágokkal, több száz facsemetével ültették tele az utcákat, tereket. A szakemberek józan tanácsai ellenére azonban megvalósítottak a lehetőségeknek és az adottságoknak fittyet hányó ötleteket is: így kerültek pálmák Sztálinvárosba! A boltok, vendéglők is szinte mindegyike ideiglenes helyen, barakkban vagy lakóépületben működött. Ebben először az 1951. augusztus 20-án átadott üzletház, majd az 1952. április 30-án a Sztálin úton megnyílt üzletek hoztak változást.

Felgyorsult az előkészítő-, szervezőmunka, 1951. június 15-én jött létre a Dunapentelei Víz és Csatorna Vállalat, a Dunapentelei Köztisztasági és Útfenntartó Vállalat. 1951. július l-jén megalakult a Dunapentelei Ipari Javító és Szolgáltató Vállalat, amely szabó, cipész, borbély, fodrász, kovács, bognár, villanyszerelő, motorjavító és cementáru-készítő üzemet működtetett. A vállalat létrejöttével megszűntek a községi alapítású üzemek és a Baracsról áttelepült Cipész Kisipari Szövetkezet is. Július 17-én kezdte meg működését a Dunapentelei Ingatlankezelő Vállalat azzal a feladattal, hogy az építőipari vállalatoktól átvett lakások üzemeltetését biztosítsa, és a szükséges javításokat végezze el. További városi üzemeltetésű vállalatok is megkezdték munkájukat, nevezetesen a Dunapentelei Temetkezési Vállalat és a Dunapentelei Kertészeti Vállalat. A szolgáltatások további bővülését az 1951. szeptember 6-án alapított és működését november 30-án megkezdő Dunapentelei Patyolat Mosoda Vállalat jelentette.

Dunapentele várossá nyilvánítását, majd a városi tanács megalakulását követően vetődött fel a város és az épülő vasmű elnevezésének megváltoztatása. Az évszázadok során kialakult településnevek "modernizálása", szocialista tartalommal történő megtöltése 1945 után vált jellemzővé. A folyamat részeként így lett a Fejér megyei községek közül Hercegfalvából Mezőfalva, Kajászószentpéterből Kajászó, Szolgaegyházából Szabadegyháza. A Szovjetunió érdekkörébe tartozó szocialista országokban, különösen Sztálin hetvenedik születésnapját követő esztendőkben megszaporodtak a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkáráról elnevezett jelentősebb települések, városok. A személyi kultusz ilyen megnyilatkozására a Szovjetunió adta a példát, amelyet a szocialista országok is követtek. Részben központi, részben helyi kezdeményezés bontakozott ki arról, hogy az első ötéves terv legjelentősebb beruházásaként épülő város és vasmű Sztálin nevét vegye fel.

A kezdeményezést Gerő Ernő fogta össze. Rákosi Mátyáshoz eljuttatott javaslatában az alábbiakat összegezte: `Javaslom, hogy november 7-ére, vagy december 21-ére nevezzük el Dunapentelét Sztálinvárosnak, a Dunai Vasművet pedig Dunai Sztálin-műnek.
A legtöbb népi demokráciában (Európában) Sztálin elvtársról már elneveztek várost és üzemet. Nálunk ilyen még nincsen. Másrészt Dunapentele és a Dunai Vasmű erre a legalkalmasabb, mert a vasmű az ötéves terv legjelentősebb alkotása, a város az első új, szocialista város, továbbá, mert mindkettőt a Sz[ovjet]u[nió] igen jelentős támogatásával és személyesen Sztálin elvtárs segítségével hozzuk létre. Várni az új elnevezéssel nincsen értelme, mert jelenleg már igen nagy arányokban bontakozik ki az építkezés. Az új elnevezéssel kapcsolatban komoly fellendülést lehetne szervezni az építkezésen a munkaversenyben. Úgy kellene megcsinálni a dolgot, hogy az építkezésen valóban a dolgozók ezreinek mozgalmává váljék Sztálin elvtárs nevének a felvétele, azaz úgy, hogy ténylegesen a dolgozók túlnyomó többsége a magáévá tegye ezt a dolgot, és kérje a kormánytól, hogy tegyen eleget kérelmüknek.
Az időpontot illetően: szerintem december 21-e jobb volna. Felmerül azonban a kérdés, hogy ha december 21-én csináljuk, akkor ütközik a budapesti szoborleleplezéssel. Ugyanis Dunapentelén is kell valami ünnepséget rendezni a névfelvétel alkalmából.
Révai elvtárssal beszéltem a kérdésről. Õ egyetért a javaslattal (a dátum tekintetében még ingadozik). Ha Te is egyetértesz, akkor elkészíteném a megfelelő előterjesztést, és bevinnék a Titkárságba, vagy a Politikai Bizottságba. Persze elhalaszthatnánk a dolgot 1952. április 4-ig is. Szerintem azonban helyesebb előbb megcsinálni. Azt hiszem, hogy ha a Dunai Vasművet Sztálin elvtársról neveznénk el, az a különféle szovjet gazdasági szerveket is morálisan némileg kötelezné a számunkra szükséges segítség (tervezés, szállítások) kérdésében.`

A város és a vasmű Sztálinról történő elnevezése a pártközpontban kialakított állásfoglalás szerint történt. Október 12-én a magasépítők József Attiláról elnevezett kultúrházában összegyűltek előtt Horváth László kétszeres sztahanovista brigádvezető, a pártbizottsággal történt egyeztetés szerint tett javaslatot Sztálin nevének felvételére. A munkásgyűlésen megjelentek aláírásgyűjtést, sztahanovista munkaversenyt kezdeményeztek, s megkezdte tevékenységét az a bizottság, amelynek tagjai a dolgozók kérelmét összegezték.

A Dunai Vasmű dolgozóinak Rákosi Mátyáshoz szóló levele a kérelmet így összegezte: "Legforróbb óhajunk, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 34. évfordulóján, [az] épülő nagy művünket és városunkat, ötéves tervünk büszkeségét, a világ minden dolgozójának vezéréről, a szocializmus megvalósítójáról, a magyar nép legőszintébb barátjáról, a nagy Sztálinról nevezhessük el. A Vasmű minden egyes dolgozója, városunk minden egyes dolgozója kéri, hogy [az] épülő békeművünk Sztálin Vasmű, [az] új, szocialista városunk Sztálinváros nevet vehesse fel." A városi tanács és a pártbizottság szervezőmunkájának eredményeként 14 800 dolgozó írta alá a levelet, amelyet vaskos, bőrkötésű kötetben helyeztek el. A város küldöttségét - Földes László párttitkárral az élén - október 27-én az Akadémia utcai pártközpontban Rákosi személyesen fogadta.

1950 tavaszától 1951 őszéig, közel másfél év alatt több mint ezer lakás készült el, megkezdődött a kokszoló, az ércelőkészítő, a kohómű, az acélmű, az erőmű, a tűzállóanyaggyár építése. Kirajzolódtak az új kikötő körvonalai, partfal-kialakítási munkák kezdődtek, a város és a vasmű vízellátása is megalapozódott. Elkészült a telefonközpont, kenyérgyár, iskola, óvoda, bölcsöde épült. Ez alatt az idő alatt 49 kilométer út, 29 kilométer vasút, több mint 14 kilométer csatornahálózat készült el. Az építkezések arányaira jellemző, hogy a földmunkák során 2 millió 670 ezer köbméter földet mozgattak meg. A korabeli sajtó többször élt azzal a szófordulattal: `ahol néhány hónappal korábban gabonatáblák, kukoricások terültek el, [egy] hatalmas mû körvonalai bontakoztak ki.` 1950-ben a beruházások elérték a 400 millió, 1951-ben a 600 millió, 1952-ben az 1,2 milliárd és 1953 őszéig az 1,4 milliárd forintot.

Sztálin nevének felvétele a politika akarata szerint teljesült. 1951. november 7-én a korra jellemző díszletek között került sor az ünnepségekre és az első vascsapolásra is. Az eseményt így örökítette meg Sándor András író: "Vörös és nemzetiszínű, tarka zászlódíszben pompázott a Május 1. utca, a víztoronyról lekerült az állványerdő, és tetejére illesztették a névadó Sztálin hatalmas képét. Az iskola, az ideiglenes tanácsház körül már parkot láthattál, zöldellő fenyőkkel és a sárga falon fekete tábla, ünnepélyes, komoly betűkkel, aranybetűkkel: Sztálinváros Tanácsa." Persze minden nem készült el határidőre, az épületek is igen sokáig vakolatlanul álltak, de "... hétszáz nap alatt város született a kukoricaföldek helyén".

A rövid ismertető a sztalinvaros.uw.hu weboldal rövid kivonata, az oldal a Dunaújváros helytörténeti kiadványainak felhasználásával készült.