69 éves korában elhunyt Luchino Visconti olasz filmrendező az egyik legjelesebb képviselője volt a neorealizmusnak, amely a negyvenes években elindította az olasz filmművészet megújhodását. A neorealizmus célja az volt, hogy a filmbe belevigye a társadalmi valóságot, hogy feltárja a személyi konfliktusok és a politikai fejlődés társadalmi meghatározottságát. Az amatőr színészekkel forgatott "Vihar előtt" (1947) című filmjében bemutatta a szicíliai halászok hasztalan próbálkozásait a kizsákmányolás elkerülésére. Roberto Rossellini "Róma nyílt város"(1944-45) és a "Pais?" (1946) című filmjeiben a fasizmus elleni harcot ábrázolta. A hatvanas években Francesco Rosi ("Gyilkosság Szicíliában", 1961), Bernardo Bertolucci ("XX. század", 19774-1975) és a Taviani fivérek, Paolo és Vittorio ("Apámuram", 1977) ismét alkalmazták a neorealizmus stíluseszközeit, de élesebben emeltek vádat a társadalmi igazságtalanság ellen és elítélték a polgárságot, mint hanyatló osztályt. A francia filmművészetbe megújhodást hozott 1959-1960-ban a "nouvelle vague" ("új hullám"), amely a társadalom provokálását célozta, s amelyet elsősorban François Truffaut ("Jules és Jim", 1961), Claude Chabrol ("Les Biches" [Barátnők], 1967) és Jean-Luc Godard képviselt.