1849 februárjában megértek a magyar ellentámadás lehetőségei. A Kossuth és Görgey között kialakult személyes ellentét miatt Kossuth nem Görgeyt, hanem a lengyel Henryk Dembińskit nevezte ki fővezérré. A tábornok azonban csődöt mondott. Már működése kezdetén széttagolta a magyar főerőket. Így aztán amikor a tél végén Windischgrätz megindult Debrecen felé, a február 26-27-i kápolnai csatában a magyar fősereg alig fele vett részt, s vereséget szenvedett. Az elégedetlen tisztikar Szemere Bertalan országos biztos közreműködésével letette őt a fővezérségről. A csatát követően Windischgrätz túlzott optimizmusról tanúskodó hadijelentést küldött az Olmützben tartózkodó császári udvarba: "A lázadó csordákat szétvertem, néhány napon belül Debrecenben leszek". E hadijelentés nyomán az udvari körök elérkezettnek látták az időt az alkotmányosság és abszolutizmus között folyó küzdelem végleges lezárására. Március 4-én az uralkodó feloszlatta a szintén Olmützben ülésező birodalmi gyűlést, s új alkotmányt adott "népeinek". Ez megszüntette az eddigi territoriális különbségeket, s mellékesen részekre osztotta Magyarországot is. Abszolút vétójogot adott az uralkodónak, a miniszterek neki, és nem a parlamentnek voltak felelősek. Az egyes tartományokat szűk, a helyhatóságokat viszont széles körű önkormányzati jogokhoz juttatta. Az alkotmány soha nem lépett hatályba. (A háborúra hivatkozva halasztották el bevezetését.)