Az 1872. évi ipartörvény napi 16 órában maximálta a munkaidőt, amely ezekben az évtizedekben átlag 12 óra volt, vasárnapi munkaszünet nélkül. Állandó munkásmozgalmi követelés a korban a 10 órás munkaidő bevezetése, ám a vasárnapi munkaszünetet is majd csak 1891-ben írja elő törvény a gyári munkásoknak. Az 1878-1889 közötti években csak 15 sztrájkra került sor, de 1890-ben a számuk 30. A főleg budapesti gyáripari munkabeszüntetések fő követelései bérekre vonatkoztak, ritkábban a munkaidő csökkentése és a munkavédelem javítása volt az indíték. Az utóbbit illetően az 1893-ban bevezetet iparfelügyelet intézménye jelentett előrelépést.