A párizsi Notre-Dame-székesegyházban, ünnepélyes ceremónia keretében Bonaparte Napóleon első konzul magát a franciák császárává, feleségét, Joséphine-t pedig császárnévá koronázza. Napóleon parancsára VII. Pius pápa is részt vett a koronázáson, de csak felkenhette, ám nem koronázhatta meg a császárt. A napóleoni politika kiszolgálójává degradált VII. Pius jelenlétére azért volt szükség, hogy az egyház áldásával legitimálja a császárrá koronázást. Napóleon azért választja a császári címet, mert nem a Bourbonok királyságának, hanem Nagy Károly egyetemes császárságának folytatója kíván lenni, így végső soron a Római Birodalom örököseként lép fel. A köztársaság császársággá alakításának az volt a célja, hogy Franciaországot és uralkodóját az európai államok fölé rendelje, és megteremtse az ország belső stabilitását, mivel a forradalmárok és republikánusok soraiban egyre nőtt az ellenállás az első konzullal szemben. A szenátus 1804. május 18-án úgy dönt, hogy - népszavazás kikötése mellett - a kormányzati hatalmat egy örökletes császárra ruházza. A népszavazás néhány héttel később igen kevés ellenszavazattal jóváhagyta az államforma megváltoztatását. Az alkotmány módosítása a törvényhozó hatalom rovására szélesíti ki az államfő hatalmát. Napóleon megerősíti a rendőri-bürokratikus centralizmust, a császárság ellenfeleit a törvényes rendelkezések ellenére bírósági ítélet nélkül letartóztatják vagy rendőri felügyelet alá helyezik, a cenzúrát megszigorítják. I. Napóleon császár bizonyos vonatkozásokban az ancien régime intézményeihez nyúl vissza. Családja tagjait, hűséges és érdemes munkatársait, tábornokait hercegekké teszi és magas jövedelmet biztosít nekik. Ezzel egy új, lojális társadalmi réteget teremt, a császári nemességet, amely azonban nem rendelkezik olyan privilégiumokkal, mint a régi arisztokrácia, és teljesen a főnemesi címet adományozó császár, Napóleon jóakaratától függ.