Hatvan éve szabadult fel Leningrád
2004. január 29. 09:00
A Leningrád ostromát túlélő Vera Ljugyina a 900 napos német blokád után még rosszabb helyzetbe került: munkatáborba hurcolták. Bűne csupán annyi volt, hogy naplót írt, amelyet a szovjet titkosrendőrség később megtalált
<
|
A blokád emlékműve |
A város, amelyet ma újra Szentpétervárnak hívnak, kedden ünnepelte a blokád alóli felszabadulásának 60. évfordulóját. Az ünnepi cikkek és szónoklatok hősi történeteket mesélnek arról, hogyan segítették egymást az emberek, hogy túléljék a blokádot. Ám ebbe a kórusba disszonáns hangként vegyülnek az olyan megemlékezések, mint Ljugyináé, amelyek szinte hihetetlen eseményekről számolnak be.
A német csapatok 1941 szeptemberében zárták körül Leningrádot, elvágták az ország többi részétől, és lebombázták legnagyobb élelmiszerraktárát, a Badajevszkijt. Ennek következtében tört ki az az iszonyú éhínség, amely a város 1 millió 300 ezres lakosságának több mint felével végzett. A szovjet propaganda azonban szigorúan cenzúrázta a leningrádi híradásokat, háromban "maximálva" a fotókon egyszerre látható halottak számát.
Az elhunytak pontos száma nem ismert, de a bombázások és az éhhalál együttes áldozatait félmillió és 800 ezer közöttire becsülik. A napi fejadag 125-250 gramm fűrészpor és liszt keverékéből sütött kenyér volt. Az emberek mindenből megpróbáltak ételt főzni: enyvből és bőr nadrágszíjból forraltak levest, fenyőtűből teát, hogy némi vitaminhoz jussanak. Az élelmiszerraktárat felásták, hogy némi "édességet" és kalóriát nyerjenek, mert a bombázások következtében zsákszámra olvadt a földbe a cukor.
Ljugyina elmondta: egyik szomszédjuk, egy énekes mindig azonnal megette egész hónapi 200 g-os húsadagját, amint megkapta, nehogy ellopják tőle. A másik szomszédjuk egy tarsolyban, a ruhája alá gombolva, a mellkasán hordta a kenyéradagját, nehogy a lánya vagy az unokája megegye előle. "Amikor meghalt, a tarsoly még mindig a mellén volt" - emlékezett az idős hölgy.
Napirenden volt a fosztogatás és a kannibalizmus. Ljugyináék házából gyermekek tűntek el, akiknek a ruháira és a csontjaira később rábukkantak az egyik lakó, egy hegedűművész lakásában. A férfi 5 éves kisfiának is nyoma veszett...
A túlélő asszony családja is főzött kocsonyát bőrövből és enyvből, ezt babérlevéllel ízesítették. Édesanyjától egyszer építőmunkások elrabolták az élelmiszer-utalványát. "Anyám mesélte annak idején, hogy a városban nagyon sokan haltak éhen, mert semmiféle ételhez nem jutottak hozzá. De ezt a tényt leplezni szerették volna, ezért a hatóságok úgy rendezték el a hullákat, mintha autóban ülnének, és éppen mennének valahová" - emlékszik vissza Ljugyina.
Minthogy Vera Ljugyina mozgássérült volt, a légitámadások elől nem tudott a többiekkel az óvóhelyre menekülni, ezért édesapjával a lakásban maradtak, és a bombázások idején sakkoztak. Vera apja 1942-ben éhen halt.
A lányt 1943-ban felvették a szentpétervári konzervatórium zongora szakára. Ott kezdte felolvasni barátainak az ostrom alatt írt naplóját. A város 1944. január 27-én szabadult fel, és februárban Ljugyinát már letartóztatták. A vád: szovjetellenes propaganda, német röpcédulák birtoklása, Hitler Mein Kampfjának olvasása. A titkosrendőrség arról is tudott, hogy egy ízben kijelentette: nem akar kolhozban dolgozni. Ez a mondat a barátai előtt hangzott el, s Vera úgy értette, hogy betegsége miatt nem tud fizikai munkát végezni.
A napló néhány nappal a letartóztatása előtt eltűnt, és Ljugyinának ma is meggyőződése: ez volt az igazi oka annak, hogy hat évre ítélték, amelyet a zord és kietlen kazahsztáni sztyeppéken fekvő munkatáborban kellett letöltenie. "A kihallgatótiszt első kérdése az volt, hol a napló" - mondja Ljugyina, és megjegyzi: börtön- és munkatáborbeli élményei ezerszer rosszabbak, mint az ostrom alatt átéltek.
"Ha a szemed láttára vernek halálra embereket, az sokkal borzalmasabb, mint ha éhen halnak melletted" - fejezte be megrázó vallomását a leningrádi ostrom túlélője.
MTI
Támogasd a 
szerkesztőségét!
