34 éves korában Heinrich von Kleist, német költő Henriette Vogellel együtt öngyilkosságot követ el a Berlin melletti Wannseenél. Kleist, aki régi porosz katonatiszti családból származott, nem találta helyét a társadalomban. Életét balul sikerült identitáskereső kísérletek, meghiúsult remények és állandó egzisztenciális gondok kísérték. Miután 1799-ben kivált a porosz hadseregből - a potsdami gárdaezred hadnagyi tisztét csak nyűgnek tekintette - Kleist a felvilágosodásra jellemző tudásvágytól hajtva jogtudományt, államszámviteltant, fizikát, matematikát és filozófiát tanult. Immanuel Kant filozófiai tanainak megismerése azonban - melyek szerint nem létezik objektív igazság - mély lelki válságba sodorta. 1801-ben, majd 1804-1806 között, hogy megélhetését biztosítsa, porosz állami szolgálatba állt, de hivatalát az erős bürokrácia miatti ellenérzésből csak kelletlenül látta el. Igazi működési területének a költészetet tekintette. 1807-ben megjelentette az "Amphitryon", 1808-ban pedig "Az eltört korsó" című színműveit, ám ezek nem hozták meg Kleistnek - akit korának egyetlen irodalmi irányzatába sem lehet besorolni - a remélt irodalmi elismerést. Az egész életét végigkísérő egzisztenciális problémák irodalmi műveiben is tükröződnek, így például a "Kohlhaas Mihály"-ban. A vágy és valóság összeütközésének feloldását Kleist csak utópiaként ábrázolja.