Az európai integrációs folyamat és a szuverenitás története - 1
2004. október 11. 11:41 Kovács Gabriella
Európai uniós csatlakozásunk után a szuverenitás kérdése ismét a döntéshozók argumentációjának és a mindennapi viták homlokterébe került. Az európai integrációs folyamatok kapcsán a szakirodalom a szupranacionális versus kormányközi vitákban a közösségi intézmények és a tagállami döntéshozatali fórumok közötti hatáskör-megosztásban úgy jeleníti meg tényleges főhatalom birtokosát, mint a döntésekben az utolsó szót kimondó szervet. Cikksorozatunk az évszázadok során sokat változott fogalom történetének nyomába ered. Az első rész a szuverenitás fogalmát járja körül a jogelmélet, politológia és nemzetközi kapcsolatok irodalma alapján.
A szuverenitás definiálására többek közt jogelméleti, politológiai és nemzetközi kapcsolatok elméletek tettek kísérletek. A szerzők a XVI. századtól napjainkig az adott korszak kihívásainak megfelelően pontosították, egyesítették a különböző tudományágak leírásait és kiegészítették mind újabb elemekkel. Az eredeti bodin-i szuverenitás-definíció a vesztfáliai rendszer adottságaira reflektálva született meg, ami szerint az uralkodó, később az állam hatalma az alábbiakra terjed ki:
- abszolút autoritással bír a területe felett,
- korlátlan, külső kényszerítő erőtől mentes,
- oszthatatlan,
- törvényalkotó képességgel rendelkezik.
A rendszer a territoriális államok egyenlőségén alapult. A belső politikai hatalom és a területiség összekapcsolódásán nyugodott, ahol a határokon belüli területen élők kizárólagosan az uralkodó/állam fennhatósága alatt álltak. A külső érdekérvényesítésben az államok kölcsönösen elismerték egymást, egyenlők voltak és önállóan döntöttek a céljaik eléréséhez, érdekei maximalizálásához, választott eszközök használatáról.
Napjainkra a határok átjárhatókká váltak, új kapcsolatrendszerekben szub-, transz-, multi-, és szupranacionális szereplők jelentek meg, funkcionális területenként eltérő függőségi rendszerek alakultak ki, nemzetközi intézmények szabályozása hatotta át a hazai politika-csinálást és jogrendszert. A bel- és külpolitika összekapcsolódott, a belpolitika internacionalizálódott, míg a külpolitika domesztikálódott és társadalmasítódott. A külső érdekérvényesítést már nem az államrezon (állami külső és belső autonómia) határozza meg, hanem a nemzeti érdek sokfélesége. A szuverenitás monolitikus jellemzője megszűnt, mára több közösséget is megillethet.
Ebben az összetett világban a szuverenitás igen sokféle értelmezése született meg. Attól függően, hogy a jelenség leírásának mely elemét ragadjuk meg más és más szuverenitás-definíciót lehet megadni (pl. a fogyasztói szuverenitás a szabad áruválasztás leírására). "A szuverenitásnak nincs egyetlen definíciója, mert a kifejezés jelentése attól az elméleti kontextustól függ, amelyben használják ." Krasner a szuverenitás négy alapjelentését különbözteti meg, amelyek rímelnek a bodin-i definíció elemeire:
- a belső főhatalom, politikai autoritás ("domestic"),
- a határt átszelő mozgások ellenőrzésének képessége ("interdependence"),
- a modern vesztfáliai rendszer, azaz territorialitás és autonómia külső szereplők kizárásával ("Westphalian"),
- a nemzetközi jogban elismertség, szerződéskötési képesség ("international law") .
Bodin-nél a "souveraineté" a király főhatalmát jelentette belsőleg a feudális urakkal szemben, külsőleg pedig a pápai hatalommal szemben. A modern államok kialakulásával a belső szuverenitás jelentette, hogy az állam területén kizárólagosan az állam politikai fennhatóságának akarata érvényesül, és saját jogrenddel bír. A külső szuverenitás az állam kifelé irányuló, nemzetközi jogilag elismert, önálló politikai érdekérvényesítését takarta. Mára a külső szuverenitást a belső szuverenitás "logikus következményének " tekinthetjük, ahol az adott állami kereteken belül a belső szuverenitás egy intézményhez (pl. brit Parlamenthez) vagy egy közösséghez (pl. nemzethez, "popular sovereignty") tartozik, "hogy az állam, mint egész, a főhatalom birtokában részt vehessen a külső kapcsolataiban ." A belső szuverenitás birtokosa tehát a külső szuverenitást is birtokolja, anélkül, hogy a nemzetközi szerződésekben vagy kapcsolatokban közvetlenül részt venne vagy a nemzetközi rend elismert szereplője lenne. Egy "összeadódott szuverenitás" ("pooling ") jött létre.
Az európai integrációs folyamat legújabb eredményei, különös tekintettel a Konvent által benyújtott és a kormányközi konferencián elfogadott alkotmánytervezetre, azt mutatják, hogy a jelenlegi uniós hatáskör-megosztásban is az "összeadódott szuverenitás" érvényesül, ahol a végső döntések a tagállamok kormányaiban születnek meg. A kormányok döntenek arról, hogy a határokon átnyúló folyamatok hatékonyabb ellenőrzése érdekében, szerződésbe foglaltan hatásköröket osztanak meg, vagy ruháznak át közösségi intézményekre.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
