Cs. Szabó László

2004. szeptember 28. 14:52

(1905-1984)

1905. november 11-én Budapesten született, de Kolozsvárt nőtt fel. Családja erdélyi volt, félig székely, félig szász, erre utal előneve: Csíkcsekefalvi. 1918-ban került Budapestre, részt vett Ady Endre temetésén. A közgazdasági egyetemen, majd a párizsi Sorbonne-on tanult 1925-26-ban. Gazdaságtörténészi diplomáját 1931-ben kapta. A Kereskedelmi és Iparkamarában dolgozott, első írásai 1927-ben jelentek meg, a Nyugat munkatársa lett. 1935-től 1944-ig a Magyar Rádió irodalmi osztályának vezetője volt, ahová Kozma Miklós elnök, Horthy bizalmasa hívta meg, Ortutay Gyulával egyidejűleg, aki a helyettese lett. A rádióban számos baloldali és zsidó írót is megszólaltattak, amíg lehetett. A német megszállás után mindketten lemondtak, Cs. Szabó Balatonfüreden, majd Budán bujkált.

1945 után Ortutay a rádió elnökeként visszahívta őt, de Cs. Szabó nem vállalta, a Képzőművészeti Főiskolán tanított magyar irodalmat és művelődéstörténetet. 1948-ban féléves itáliai ösztöndíjat kapott, de hat hét múlva Bóka László államtitkár táviratilag hazarendelte. Már folytak a koncepciós perek, és "Csé" kint maradt. 1951-ig Rómában és Firenzében, majd haláláig Angliában élt, 1972-ig a BBC magyar osztályának belső munkatársa volt. Nyugalomba vonulása után külsősként a BBC-nek s a Szabad Európa Rádiónak dolgozott. Az emigráns magyar irodalmat szervezte, írt az Irodalmi Újságba, az Új Látóhatárba, a Katolikus Szemlébe. 1958-ban lett angol állampolgár.

1979-ben jelent meg a Nagyvilágban Dickens-naplója, ezzel kezdődött újabb hazai jelenléte. 1980 után évente hazalátogatott, művei itthon is megjelentek: Alkalom, 1982; Őrzők, 1985 (esszék); Közel s távol, 1983 (novellák). 32 év után ismét előadott a Képzőművészeti Főiskolán, első előadását így kezdte: "Mondtam a múlt órán..." 1984. szeptember 28-án halt meg Budapesten.

Kezdetben esszéket, elbeszéléseket, irodalmi cikkeket írt a Nyugatba, a Tollba, a Válaszba, később a Magyar Csillagba. 1935-1947 között 14 könyvet írt, 1935-ös első kötete Rooseveltről az életrajz mellett a New Deal gazdaságpolitikáját is ismertette. Következő könyvei már igazi szépirodalmi alkotások voltak, 1934-től Radnóti Miklóssal és József Attilával, majd Faludy Györggyel versfordítás-gyűjteményt terveztek a szabadságról és emberi méltóságról. A könyv Európai költők antológiája címmel jelent meg Cserépfalvinál. Az 1939-es Magyar néző az európai válsággal foglalkozik, Három költő című 1942-es kötete Byronról, Shelleyről és Keatsről szól, Radnóti és Vas István fordításaival. A háború után esszéket írt elvesztett barátairól, Szerb Antalról, Hevesi Andrásról, Halász Gáborról, Örley Istvánról és Radnótiról. Utolsó hazai kötete a Márvány és babér (1947) az Itáliáról szóló versekből válogatott.

Első, emigrációs könyve a Magyar versek Aranytól napjainkig (1953) Pilinszkyig követi líránk történetét, azzal a céllal, hogy a külföldön szétszórt magyarok kezébe verset adjon. Az első rész, a Halotti beszédtől Aranyig nem készült el, mivel később már hozzá lehetett jutni magyar könyvekhez Nyugat-Európában. Külföldön összesen 15 magyar nyelvű könyve jelent meg, különböző országokban.

Külföldön nem az emigráció, de az egész magyar kulturális közösség írója akart lenni. Esszéiben a magyar és a világirodalommal, képzőművészettel, művelődéstörténettel és színházzal egyaránt foglalkozott. "Alkalom szüli az esszét" - írta, ezen alkalmakat főleg a londoni színházi és képzőművészeti élet eseményei adták. Érdeklődése fő területei a reneszánsz, az angol klasszikus festészet és Shakespeare voltak. A angol drámaíróról írt átfogóbb tanulmányai mellett 16 darabjáról készített részletes elemzést. Római muzsika című posztumusz kötete az örök városról írt, vegyes műfajú írásait gyűjti egybe.

Búcsú a vándorévektől és Levelek a száműzetésből című írásai alapján Szenci Molnár és Misztótfalusi Kis, Apáczai és Bethlen Miklós, Szepsi Csombor és Pápai Páriz utódának érezte magát: "Peregrinus öregdiáknak születtél, az maradsz holtig." Morális felelősség és nemzeti kötelességtudat egyesült írásaiban. A magyar múlt függetlenségi és szabadelvű hagyományait ápolta, az európai gondolkodás racionális örökségét őrizte. Célja a magyar szellemi élet beoltása volt európai műveltséggel, a klasszikus kultúra humanizmusával, s a magyar eredményeket a világ közkincsévé tenni. Az itthoni szellemi folyamatokat Londonban sem tévesztette szem elől, de kritikai és etikai érzéke hibátlan volt, nem alkudott meg semmiben és senkitől nem kért maga számára semmit.

Első könyvtára a háború alatt, a második emigrációjakor veszett oda. Ekkor elhatározta, soha nem lesz 300-nál több könyve - ennek ellenére 15 ezres könyvtárat gyűjtött össze újból, melyet a sárospataki református kollégiumra hagyott. A magyar nyelvet, melynek páratlan mestere volt, élete legnagyobb, halálos szerelmének nevezte. 1936-ban Baumgartner-díjat, 1990-ben posztumusz Kossuth-díjat kapott.