Szekfű Gyula

2004. szeptember 1. 00:38

Első könyve 1913-ban jelent meg A száműzött Rákóczi címmel a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában. Szekfűnek ez az emigrációban élő Rákócziról írott tanulmánya hihetetlen érzelmeket váltott ki, és óriási viharokat kavart, a történetírói munkáktól merőben szokatlanul, nemcsak szűk szakmai körökben, hanem a korabeli társadalom legszélesebb köreiben is. E kényes témabeli állásfoglalásával, Rákóczi emberi inkarnációjával megsebezte a legendát. Szekfű reális, kételkedő, gyanakvó szelleme hajlott a képrombolásra. Történetírásában a kortól eltérő szemlélettel tartott vizsgálatot a népszerű politikai típus és irányzat felett. Ellenfelei politikai indítékokat, a függetlenségi hagyományok érvénytelenítését és a Rákóczi-kultusz lerombolásának szándékát vélték felfedezni a műben; az mindenesetre bizonyos, hogy a koalíciós kormányzás alatt magyar földbe helyezett fejedelem emberi, tehát szükségszerűen gyarló képének megrajzolása és Szekfű kurucok iránti egyértelmű ellenszenve sokak érzékenységét sértette, és kezdetben a történésztársadalmat is megosztotta.

A magyar állam életrajza (1918) c. művében azok, akik "feszítsd meg"-et kiáltottak rá, a német-magyar szövetség elmélyítésének politikai divatját látták. Szekfű a liberális és pozitivista történészek régi szemléletkörének sematizálásával szemben Szalay László illúziótlan szemléletéhez tért vissza, csak több adattal, érvvel és bizonyos módszerbeli újítással. Világnézetében a liberális, kismagyar, állami függetlenséget kívánó szemlélettel szemben európai alkalmazkodást és integrális államterületet kívánta. Ez az új felfogás, néhány rideg és kegyeletet sértő hasonlattal robbantotta ki körülötte a Rákóczi-botrányt.

Szekfűt szellemi lincselés fenyegette, ifj. Andrássy Gyula - az ellenzék vezére - síkraszállásának köszönhette eleven holttá nyilvánításának elkerülését.
A Tanácsköztársaság idején egyetemi tanárrá nevezték ki, majd éles váltásként a Horthy-korszak hivatalos ideológiájának kidolgozója lett - a szellemtörténeti módszert alkalmazva - a Három nemzedék megírásával, 1919-ben.

Művében három generáció lelki képét örökítette meg pontos árnyékolással, Széchenyitől Tisza Istvánig. Akik 1914-ben hozsannát kiáltottak feléje, most ellene fordultak, mert Szekfű rámutatott a reform-nemzedék tárgyi és eszmei eltévelyedéseinek s irrealitásának következményeire is. Állítása szerint: a magyar reformpolitika és nevelési rendszer csúcspontjának számító Széchenyi-féle gondolatrendszert a francia radikalizmus és a német liberalizmus söpörte félre.

A trianoni korszak keresztény politikája viszont szívesen adoptálta Szekfű művét, míg sokan tiltakoztak a nagy korszak lebecsülése ellen. Vizsgálatainak és adatainak ültetvényeiből egyes pártok bunkókat vágtak, hogy fejbe verjék velük ellenségeiket, míg mások Szekfűt opportunizmussal, a hatalomra jutottak körüludvarlásával, a demagógia erősítésével vádolták. Hajlandósága és kedve ellenére csináltak belőle politikust: 1922-től külügyminiszteri osztálytanácsos, 1927-től 1938-ig Bethlen István politikáját támogatva a Magyar Szemle szerkesztője. Neves és elismert szaktekintély, a Hóman Bálinttal közösen írt Magyar Történet szerzője.

Bethlen bukása, Gömbös kormányra kerülése után eltávolodott a kormány politikájától, s 1935-ben már rámutatott a Magyarországot fenyegető német fasiszta veszélyre, konzervatív, katolikus oldalról bírálva a hitlerizmust. A II. világháború kitörése után a nyilvánosság előtt is hangot adott antifasiszta nézeteinek.

A háború után Magyarország első moszkvai követe, majd nagykövete. 1953-tól országgyűlési képviselő, 1954-től haláláig, 1955-ig az Elnöki Tanács tagja.
Hosszú utat tett meg az idealista történetfilozófia befolyása alatt készült első műveitől (1904-16) a szellemtörténeti irányzat magyaroszági képviseletén át (1916-35) a fasizmussal való nyílt szembefordulásáig, a népi demokrácia igenléséig. Fiatalkori műveit Habsburg-barát szemlélet, de nagy iskolázottság, magas színvonalú forráskritika, a történeti adatok és irodalom alapos ismerete jellemzi. Erről az oldalról fordult szembe a Thaly Kálmán által képviselt romantikus-nacionalista történetfelfogással. Későbbi művein L. Ranke és a németországi szellemtörténeti irányzat, főleg F. Meinecke hatása érezhető.

A pozitivista történetírás a maga rendszertelen, de felbecsülhetetlen jelentőségű anyagközlésével és monográfia-kiadványaival rengeteg homályos részletet tisztázott. Szekfű maga is derekasan részt vett ebben a teljesítményben. Mint mindenki máséban, az ő munkájában is előfordulnak tárgyi tökéletlenségek, ami egy ekkora anyag esetében kiküszöbölhetetlen.

A kismagyar történetszemlélet a közvéleményt és a közhangulatot hozzászoktatta a török hódító rendszerhez, majdnem rokonszenvessé téve azt (Jókai, Takáts Sándor, stb.). Szekfű kegyetlenül végzett ezzel a megejtő varázsú historizálással, fölfedte a magyar-török viszonylatokat, de nem volt kíméletes a katolikus restaurációval összeforrt Habsburg-abszolutizmus iránt sem. A kiegyezés utáni időszak bizonytalansága és történeti anyaga Szekfűt nehéz helyzet elé állította.

A Kiegyezés emléke az 1920-as években még elevenen élt az emberekben, eszméi hatottak a társadalomra. Szekfű sehol sem tudta megvetni a lábát, pályája - történész, publicista, egyetemi tanár, a MTA tagja, politikus - igen nagy ívű, de rendkívül ellentmondásos. Egy biztos: Szalay László és Salamon Ferenc óta ő volt korának legszebben író történésze.

Forrás:
Szelke László: Szekfű Gyula - Nép, nemzet, állam (Válogatott tanulmányok)
Pethő Sándor: Szekfü Gyula történetírása

Megyesi Csaba