Tizenkét éves szünet után ismét országgyűlésre gyülekeztek a magyar rendek Pozsonyban. A Habsburg Birodalom felbomlása, széthullása egyáltalán nem látszott kizártnak. A magyar nemesség azonban látványosan felsorakozott a fiatal királynő, Mária Terézia mögé. A korábbi országgyűléseken gyakran elhangzott szavak - `Vitam et sanguinem pro rege nostro!` (Életünket és vérünket királyunkért!) - most konkrét tartalmat nyertek: az országgyűlés általános nemesi felkelést határozott el, ezenkívül 30 ezer gyalogos katona hadba küldését ígérte. A három régivel együtt kilenc gyalog- és tizenegy huszárezredet szereltek fel, a megajánlott 30 ezer helyett végül is 21 ezer katonával. A magyar rendeket persze nem a (még) szép királynő szívhez szóló beszéde vagy (a jelen sem volt) trónörökös, a babakorú József sírása hatotta meg. A vesztes török háború után alig két évvel a Török Birodalom újabb támadása nagyon is fenyegető lehetőségnek tűnt, ennek pedig csak egy a Habsburg Birodalomba betagolódott Magyarország állhatott ellent. Rákóczi halála (1735) után a nemeseknek alkalmas királyjelöltjük sem volt, és a szatmári béke bölcs kompromisszuma most hozta meg gyümölcsét: a magyar nemesség nagy része, ha nem is fenntartások nélkül, de elfogadta a Habsburg-uralmat, sőt, harcolni is hajlandó volt érte.