1948 őszén a Magyar Köztársaság egyezményekben szabályozta az állam és a nagyobb történelmi egyházak közötti kapcsolatokat. A református és az unitárius egyházzal október 7-én, az izraelita felekezettel december 7-én és az evangélikus egyházzal december 14-én írták alá a megállapodást. Az állam formálisan biztosította a vallás- és lelkiismereti szabadságot, az egyházak önkormányzatának (autonómia) működését, a szociális-karitatív ténykedés lehetőségét, az államosított iskolákban is a kötelező hitoktatást. Ezt 1949 őszén már fel is számolták. A `szabad egyház a szabad államban` alapelvből kiindulva az állam 20 évig, ötévente 25%-kal csökkenő mértékben az egyházaknak anyagi támogatást ad (kongrua). Az egyházak viszont ennek fejében támogatják az államot, helyeslik annak politikáját, jelen esetben a szocializmus építését és a `békeharcot`. A katolikus egyház ekkor még nem volt térdre kényszeríthető. A Mindszenty-per, a szerzetesrendek felszámolása és a papi békemozgalom nyomására írta alá a püspöki kar nevében Grősz József kalocsai érsek 1950. augusztus 30-án a kánonjogilag eleve érvénytelennek minősülő megállapodást. A szeparáció utáni új helyzetben a katolikus egyházat totális állami alárendelődésre kényszerítették. A püspöki kar vállalta a szocialista rendszer támogatását és az egyházon belül ezzel szemben állók megbüntetését; egyetértett a békeharc céljaival és a mezőgazdaság kollektivizálásával. Formálisan ezek az egyezmények képezték egészen a rendszerváltásig az állam és az említett egyházak közötti kapcsolatok alapját.