1631. július eleje A magyar és a szlovák parasztság öntevékenyen létrehozott önvédelmi szervezetei, a parasztvármegyék (másutt: zapiszok) abból a felismerésből születtek, hogy sem a magyar, sem a török hatóságok nem képesek megvédeni a lakosságot a fosztogató katonáktól s az elszaporodott bűnözőktől. A parasztvármegyék főként a hódoltság határközelibb részein (Pest-Pilis-Solt, Heves-Külső-Szolnok, Nógrád-Kishont megye) fejlődtek tovább eredeti célkitűzéseiknek megfelelően. A megyénél kisebb területű kapitányságok alakultak, amelyekben hadnagyságokba, azon belül tizedekbe szervezve beletartozott a terület egész parasztsága, beleértve a külön szervezettel is rendelkező nagy mezővárosokat is. Leginkább a magánosan vagy kisebb csoportokban kószáló magyar végváriakkal vették fel a küzdelmet, akiket, ha elfoghattak, felszállítottak kapitányukhoz vagy a Füleken székelő vármegyére. Időről időre szervezeti egységenként gyűléseket tartottak, amelyek részben a tisztújítást végezték, de elláttak alsóbb fokú jogszolgáltatási, bírságolási és egyeztetési feladatokat is. A török kiverésével a már korábban is egyre erősebb vármegyei ellenőrzés alatt működő parasztvármegyék beletagolódtak az universitás szervezet alsó fokú intézményei közé, majd megszűntek. A hódoltság határvonala mentén fekvő keleti megyékben (Gömör, Borsod, Abaúj, Torna) játszódott le a parasztvármegyék egyetlen köztörténeti szereplése: a Császár Péter vezette felkelés (1631). A parasztok az ott állomásozó magyar katonaság rablásai miatt zúdultak fel, de miután mind a királyi magyarországi, mind az erdélyi hatóságok ellenük fordultak, a felkelés némi politikai színezetet kapott.