Háborús veszteségek az amerikai történelemben
2004. június 9. 00:52
Az Egyesült Államok iraki katonai fellépése a több mint 800 halottal és 4600 sebesülttel már az amerikai történelem számos kisebb háborújával összemérhető.
A Washington Post megállapítása szerint a halottak és sebesültek számát együttvéve az Egyesült Államok máris nagyobb veszteséget szenvedett el Irakban, mint az 1898-1902 évi spanyol-amerikai háborúban. Az Egyesült Államok ebben a háborúban űzte ki a spanyol gyarmattartókat Kubából, saját érdekszférájába vonva a szigetországot, aminek máig tartó öröksége a guantánamói amerikai haditengerészeti támaszpont.
Irakban a sebesültek száma (de nem a halottaké) meghaladta az 1812-15-ös háború sebesültjeit, amelyben az alig negyedszázada független Egyesült Államok hadakozott 3 éven át a volt gyarmattartó Angliával. Kevesebben sebesültek meg az 1846-1848-as amerikai-mexikói háborúban is, amelyben az Egyesült Államok elhódította a szomszéd országtól mai délnyugati szövetségi államait.
Az intervencióként kezdődő iraki háború idővel közepes háborúvá terebélyesedhet a Texasi Egyetem tanára szerint, aki úgy véli, hogy az iraki is azoknak a háborúknak a sorába lépett, amelyek politikai vezetők sorsát dönthetik el, és befolyásolhatják az amerikaiak gondolkodását arról, hol a helyük a világban.
A történészek egyetértenek abban, hogy mostanában már a kis számú halottnak és sebesültnek is nagyobb a politikai hatása, mint a korábbi háborúkban, amikor az emberek a veszteségekről csak jóval a bekövetkeztük után értesültek. Egyes történészek az iraki eseményeket az amerikai hadsereg és az indiánok `alacsony intenzitású` harcaihoz hasonlítják, másokat viszont a Fülöp-szigeteki Amerika-ellenes felkelésre emlékeztetik. A texasi egyetem kutatója szerint az irakihoz hasonlóan a Fülöp-szigeteki háborúban is felmerült az a `némiképp jogos` aggodalom, hogy az Egyesült Államok egy olyan országot támadott meg, amely nem jelentett közvetlen és egyértelmű veszélyt rá. Mindkét országban gyors sikerrel értek véget a hagyományos katonai műveletek, ám annál hosszabb és drágább volt a kibontakozó gerillaharc, és annál több fenntartást gerjesztett az amerikai közvéleményben. A katonai és a politikai vezetés egyik háborúban sem mérte fel a népi ellenállás méreteit: a gerillákat banditáknak, terroristáknak állították be. Mindkét háborúban követtek el kegyetlenkedéseket civilek ellen, mégpedig a célpont megválogatása nélkül.
A lap egy másik párhuzamot is megállapít: 1900-ban, a háború alatt a republikánus párti elnökjelölt, William A. McKinley háborús hősként lépett fel, míg William Jennings Bryan demokrata párti jelöltnek felrótták, hogy `politikai kapcsolatait` arra használta fel, hogy a Nemzeti Gárdában szolgáljon és így elkerülje, hogy a háborúba vezényeljék. A szakértő szerint az egyik fő különbség az, hogy az egy évszázaddal ezelőtti hadsereg az indián-háborúkból fennmaradt tapasztalataival sokkal alkalmasabb volt a felkelés elfolytására, mint a mai high-tech hadigépezet.
MTI Panoráma - Tóth László
Támogasd a 
szerkesztőségét!
